A művészek teremtő képzeletében olyan mágikus erő rejlik, amely láthatóvá teszi a láthatatlan teljességet. Az ortodox egyház szemlélete szerint Isten megjelenésének helye az ikon, amely a transzcendens világ megtapasztalhatóságát, szemlélhetőségét jelenti az emberi értelem számára. Az ikon szó görög eredetű, jelentése kép, képmás. A keresztény művészet kialakulása idején Bizáncban ezen a szón a Megváltó, az Istenszülő, a szentek, az angyalok és a szentírási szövegek ábrázolását értették, függetlenül attól, hogy az ábrázolás szobor, falkép vagy táblakép volt, és függetlenül attól is, hogy az milyen technikával készült. Ma az ikon szó – a régészet és a művészettörténet számára – főként azt a táblaképet jelenti, amely festett, faragott, mozaikból készült.
Az ikonra az ortodox egyházban sokkal többként tekintenek, mint egy egyszerű képre, nem pusztán a templomot díszíti vagy a Szentírást illusztrálja. Az ikon a szentírás tökéletes megfelelőse, olyan tárgy, amely szerves része az egyház liturgikus életének. Az egyház az ikont nem csupán az ortodox tanítás valamely vonatkozásának tekinti, hanem úgy véli, az ikon az egész ortodoxia kifejeződése, maga az ortodoxia. Ezért az ortodox egyházművészetet kívülről, az egyházon s annak életén kívül sem megérteni, sem megmagyarázni nem lehet. Az ikon mint szent ábrázolás az írott hagyományhoz és a szóbeli hagyományhoz hasonlóan, egyike az egyházi hagyomány megjelenési formáinak.
Az első századok kereszténységének egyes irányzataiban azonban éles szembenállás fogadta a képet, az ábrázolást, a 8–9. században Bizánc az ikonrombolás hosszú időszakát élte. A képek ellenzői az ószövetség Második törvénykönyvét hozták fel alapul: „Nos, nagyon vigyázzatok – az életetek függ tőle! Amikor az Úr a Hóreben a lángok közül szólt hozzátok, semmiféle alakot nem láttatok. Ne vetemedjetek hát arra, hogy istenszobrot csináljatok magatoknak, férfi vagy nő alakjában, valamelyik szárazföldi állatnak az alakjában, az égen röpködő egyik vagy másik madárnak az alakjában, valamelyik földön kúszó csúszómászónak az alakjában vagy a föld alatt, a vízben élő halak közül valamelyiknek az alakjában” (MTörv 4,16-18). Damaszkuszi Szent János viszont az ószövetség és az evangélium összevetésével kimondta, hogy a keresztény kép nemhogy nem mond ellent a bibliai tilalomnak, hanem annak beteljesülése. Érvelése szerint az Írás a teremtményekkel kapcsolatban tiltja az ábrázolást, Istennel kapcsolatban pedig azt hangsúlyozza, hogy láthatatlan, ebből következtetően nem is ábrázolhatták őt. A teremtényekről készített ábrázolások tilalmának pedig az volt a célja, hogy visszatartsa a választott népet attól, hogy a teremtő helyett a teremtményt imádja. Míg az ószövetségben az embernek szánt kinyilatkoztatás szóban jött létre, addig az Újszövetségben szóban és képben is megvalósult, hiszen a láthatatlan láthatóvá vált.
A Megváltó, az istenszülő, az angyalok és a szentek ikonjának tisztelete a keresztény hit dogmája, amelyet a hetedik egyetemes zsinat fogalmazott meg. A dogma az Isten Fiának megtestesüléséről vallott legalapvetőbb tanításból következik. Isten Fiának ikonja az Ő valóságos és nem pusztán látszólagos megtestesülésének bizonyítéka. Az ortodox egyház azt hangsúlyozza és azt tanítja, hogy a szent kép Isten megtestesülésének következménye, és ezért a kereszténység lényegéből fakad, amelynek a kép egyszersmind elválaszthatatlan részét képezi. E tanítás szerint a kép magának a kereszténységnek a lényegi sajátossága, hiszen a kereszténység nemcsak az Isten igéjének kinyilatkoztatása, hanem Isten képének is, amelyet az Istenember Jézus Krisztus mutatott fel. Az ikon azon a puszta tényen alapszik, tanítja az egyház, hogy a szentháromság második személye megtestesült. Ezért nevezik az ikonokat gyakran festett teológiának.
Sokszor felmerül a kérdés, hogy az ószövetségi tiltás ellenére mégis miért ábrázolnak bármit.
Az ortodox egyház mindig küzdött az egyházművészet elvilágiasodása ellen, zsinatai, főpapjai és hívő világiak szavaival védelmezte a tőle idegen, a világi művészetre jellemző elemek behatásától. Kiváltképp, hogy az egyházi tanítást ugyanúgy el lehet torzítani a kép által, mint a szavak által. Ezért az egyház sohasem a művészi színvonalárt, szépségéért, hanem az egyházművészet valódiságáért küzdött. Az ikon egyházi célt szolgál: színeivel, vonalaival, kompozíciójával, ikonográfiájával mindig tanít. Az ikonnak úgy kell tanítania, mint az Egyháznak, nem pedig az ikonfestő saját akarata szerint. Azt, hogy az ikon több mint egy kép, Pavel Florenszkij ortodox teológus egyetlen mondatba sűrítve fogalmazta meg: „Minthogy van Rubljovnak Szentháromság-ikonja, nyilván van Isten is!”
