Néhány nappal ezelőtt a sajtóban futótűzként terjedt a „szenzáció”, hogy Ferenc pápa nem zárkózik el az evolúció és az ősrobbanás elméletétől. Vastag szalagcímek hirdették, hogy a pápa szerint egyik tudományos elmélet sem inkompatibilis a teremtő létezésével, szerinte sokkal inkább igénylik azt. Kicsit jobban utánanézve a dolgoknak, már korántsem akkora a „láng”, és a szakértők is csak annyit fűztek a hírhez, hogy a szentatya kijelentésével vége az áltudományos kreacionizmusnak és az intelligens tervezésnek, amelyeket még elődje, XVI. Benedek is támogatott, és Ferenc pápa az úgynevezett teista evolúció tanait támogatja.
Az ősrobbanásról már egy korábbi jegyzetemben foglalkoztam és most is csak annyit fűznék hozzá, hogy az elméletet Georges Lemaître belga pap, a Louvaini Római Katolikus Egyetem fizika és csillagászat tanára alkotta meg. Sokak számára viszont evidens, hogy az evolúcióelméletből az ateizmus következik. Az apró hiba a gondolkodásban csupán az, hogy az ateizmus világnézet – míg az evolúcióelmélet a természettudomány világképe és a fejlődéstan alapján való gondolkodás filozófiailag nem szükségszerűen jár együtt istentagadással. Ugyanakkor tudománytörténeti tény, hogy a darwinizmus és a kereszténység viszonyát már kezdetben sem csupán az ellentét jellemezte, hiszen Darwin amerikai meghonosítója, Asa Gray az evolúcióelméletet keresztény kontextusba ültetve tanította és népszerűsítette a tengerentúlon. Még sorolhatnánk számos példát, de katolikus részről a legnagyobb és szinte mindmáig egyetlen kísérletet az evolúció és a hittudomány egyeztetésére Teilhard de Chardin francia jezsuita szerzetes, teológus, filozófus és paleontológus tette. Elmélete szerint a Földön evolúció zajlott le az évmilliók során – azonban ennek a feltételezett folyamatnak a hátterében Isten áll, aki előre kigondolta a végeredményt (az embert), és láthatatlan módon Ő áll a fejlődési folyamat mögött. Az evolúció keresztapjaként is emlegetett szerzetes munkássága darwinista oldalról elfogadhatatlan volt, egyházi részről pedig azért került a tiltott listára, mert műveiben sajátosan keveredik a hittudomány és a természettudomány. Elmélete az ötvenes évek közepén bekövetkezett halála után vált elfogadottá.
A teista evolúció megalapozásához azonban vissza tudunk nyúlni egészen Szent Ágostonig is. Ágoston a 4-5. században élt, Hippo püspöke volt. A bibliaértelmezés szempontjából fontosnak tartotta azt az elvet, hogy ha az értelmezés során valami olyasmire jutunk, ami ellentmond a józan észnek, akkor vessük el. (Ez alatt természetesen nem a bibliai titkokat értette!) A másik kapcsolódási pont, hogy a Teremtés könyve első fejezetét ő is allegóriaként értelmezte. Ez egyháztörténeti szempontból különösen érdekes és fontos, hogy már akkor sem mindenki értelmezte a teremtéstörténetet szó szerint. A másik egyházatya, a 13. századi Aquinói Szent Tamás, a skolasztika atyja, aki úgy érvelt Isten létezése mellett, hogy a világban találkozunk mozgó dolgokkal, ezek azonban nem maguktól mozognak, hanem valami más mozgatja őket. A mozgatók sorát fel lehet térképezni, de nem lehet végtelen lánccá tenni, azaz előbb-utóbb eljutunk a végső (vagyis az első) mozgatóhoz, aki maga Isten.
A teista evolúció nézete nyilvánvalóan sokkal inkább rokonságban áll az intelligens tervezettséggel, mint az evolúcióelmélet ateista (irányítatlan, spontán) változata. Mind a teista evolúció, mind az intelligens tervezettség számol egy magasabb rendű értelemmel, amely valamilyen módon felelős az élővilág létrejöttéért. A teista evolúció és az intelligens tervezettség közötti különbség abban áll, hogy a teista evolúció támogatói általában teljesen elfogadják a fejlődési folyamat azon leírását, amit az ateista evolucionisták vallanak: a változások természetes szelekció révén történnek, a fajok egymásból, apró lépésenként fejlődnek ki, és csupán annyit tesznek hozzá, hogy az egész változássorozat hátterében a Teremtő akarata húzódik meg.
Az intelligens tervezettség megközelítése ezzel szemben az, hogy a mutációk és a természetes szelekció nem kielégítő magyarázat a biológiai formák megjelenésére, tehát a felsőbb értelem módszere nem természetes kiválogatódáson alapuló evolúció volt. Az értelem ennél aktívabb szerepet játszott a testi formák kigondolásában és létrehozásában. A baj az elmélettel az, hogy a tervezés mikéntje tudományos módszerekkel nem vizsgálható, így az egész nem tudományos, hanem filozófiai, vallási, világnézeti kérdés. A teória hívei tudományos elméletnek tekintik az elméletet, annak ellenére is, hogy a tudományos közösség egyértelmű véleménye szerint az intelligens tervezés nem tudomány, hanem áltudomány, és ragaszkodnak hozzá, hogy az evolúció mozgatóját, az intelligens tervezőt nem tekintik azonosnak sem a kereszténység, sem más vallás istenével.
Az evolúcióelmélet elutasítói sokszor azzal érvelnek, hogy Isten az embert saját képére teremtette, nem a majoméra. Ez így is van! A kérdés viszont az, hogy mit is jelent az ember teremtésénél az „kép” és a „hasonlatosság”. Ha a biológiai működésbeli funkciót jelöli, akkor például Isten veseműködéséről van-e itt szó, hiszen az evolúcióelmélet elsősorban ilyen kérdésekre ad magyarázatot. Sokkal inkább olyan dologról szólhat a teremtés, amit a Szentháromság Istenét tekintve nem is tudunk egy az egyben értelmezni, felfogni és magyarázni.
