Felmérések szerint Európában már több követője van az asztrológiának, mint Jézus Krisztusnak. Míg számos tévécsatornán nemkívánatos személyek az evangéliumot hirdető lelkészek, addig a nézők reggel, délben, este értesülhetnek arról, hogy a csillagok állása hogyan fogja meghatározni magatartásukat. Egyesek szerint a multikulturális társadalmat a zsidó-keresztény értékek elvesztése mellett egy új, okkult orientáció jellemzi, a klasszikus szellemi-erkölcsi értékekkel szemben álló, új társadalmi értékek megalapozása zajlik. A neopogányság kora ez, állítják, ahol szektába tartozni, spiritisztának, gurunak lenni elfogadottabb, mint hitvalló keresztény életet élni.
A szekta szó hallatán gyakran a sátánimádókra, állatáldozókra, vagy gonosz, bizarr és pogány rítusokat gyakorlókra asszociálunk. A valóság viszont az, hogy nem mindegyik szekta ön- és közveszélyes, többségük sokkal ártalmatlanabb, mint amilyennek gondoljuk őket.
A közvéleményt régtől foglalkoztatta az, hogy mi is tekinthető szektának és mi nem. Gondoljunk csak például a Hare Krisna mozgalomra, amely tulajdonképpen a hinduizmusnak az egyik modernizált változata, viszont hiába van a vallási mozgalomnak ősi eredete, a mai napig szektaként jelenik meg a köztudatban. A Krisna mozgalmat azonban a vallásszociológia új vallási mozgalmaknak nevezi. Ezen fogalom általános érvényű használatában 1986-ban Amszterdamban egy konferencián egyeztek meg a kutatók, hogy kicseréljék a pejoratív csengésű, rosszalló szekta, destruktív mozgalom kifejezéseket.
A szekták ugyanakkor a történelem nagyobb vallásainak korai időszakától ismertek, ennek ellenére vitatéma, hogy pontosan mi minősül ma szektának. Mindezt nehezíti, hogy a vallásszociológiai, a vallásantropológiai és a vallástudományi kutatásokra egyaránt egyfajta terminológiai bizonytalanság jellemző, arra nézve, hogy hogyan nevezhetőek meg úgy a különböző vallásos jellegű szervezetek, társulatok, mozgalmak, hogy különbözőségük ellenére egységbe foghatók legyenek.
A katolikus lexikon szerint a szekta szó a latin seco, levág igéből származik, definíciója szerint egy intézményes vallási közösségtől elkülönült, kis eretnek csoport. Eredeti közössége tanításából bizonyos tételeket egyoldalúan hangsúlyoz, és tagjait általában a szokásosnál szigorúbb aszkézisre kötelezi. Jézus idejében a farizeusok és szadduceusok számítottak szektának, valamint az első keresztényeket a zsidók a názáretiek szektájának nevezték.
Egy másik meghatározás szerint a szekta önkéntes társulási forma, amelynek alapja az erős identitástudat, a tagság feltétele valamely érdem és meghatározott minősítés, például tudás, egy tan elfogadása mellett, esetleg a nyilvánosan megvallott vallásos tapasztalatot követő megtérés. A szekta jellegzetessége az exkluzivitás, tehát az, hogy egy igazság kizárólagos tulajdonosának helyzetében tudja magát. Mindkét meghatározás szerint a szekták általában elkülönülnek a társadalom nagyobbik részétől, és többnyire szembefordulnak az uralkodó meggyőződéssel.
A szekta fogalmát gyakran összekeverik a kultusz fogalmával, holott a kultusz a fentiekkel szemben olyan formátlan vallási vagy nem vallási csoportosulást jelent, amely valamely hit vagy rituálé körül alakul ki. A kultuszok rendszerint kulturálisan más tradícióból vett szemléletből erednek, éppen ezért idegenek, szokatlanok az őket befogadó vallási környezet számára.
A szociológiai és vallásszociológiai kísérletek ellenére, hogy ne pejoratív értelemben használjuk a szekta kifejezést, a szektákat mégis sokszor azelőtt elítéljük, mielőtt megismernénk őket. Ennek oka az lehet, hogy a közvéleményben leginkább olyan szekták lettek ismertek, amelyek erőszakosan próbáltak téríteni, vagy teljesen elzárkóznak a külvilágtól és elszakadtak az elfogadott társadalmi normáktól, vagy vezetőjük „őrült” volt. Az ilyen destruktív szektákból kiszabaduló egyének beszámolói is a negatív megítélés malmára hajtják a vizet. Bár vannak, akik pozitívan értékelik szektabeli tapasztalataikat, sokkal többen állítják, hogy érzelmileg, anyagilag és fizikailag kizsigerelték őket, visszaéltek kiszolgáltatottságukkal, jóhiszeműségükkel.
A közhittel ellentétben százalékban kifejezve nem magas a tényleges pszichopaták és skizofrének aránya a szektákban. Szakemberek szerint azonban sokkal inkább az élet mindennapi problémái elől menekülő, sokszor idealista, magánytól, túlzott versenyszellemtől, faji- és vallási előítélettől, az élet kilátástalanságától szenvedő személyek a tagjaik. Sokszor van köztük, akikben túlteng az önzetlenség és segítőkészség.
A szekta egyik legnagyobb veszélye, a társadalomtól való elszakadás mellett, leginkább abban áll, hogy a hatalomtól megittasult vezéregyéniségek visszaélhetnek abszolút hatalmukkal és visszafordíthatatlan tragédiákat okozhatnak.
