Az advent négy hete évtizedek óta a napjaink legfényesebb időszaka: utcákat díszítő fényáradat, színes hívogató kirakatok, hangszórókból harsogó karácsonyi dalok, ajándékvásárlási lázban égő emberek tülekedése. Talán ehhez hasonló lehetett annak idején Betlehem városa is, azokban a napokban sem vették észre azonban a forgatagban szállást kereső családot.
Azt mondják, hogy az advent a várakozás, az lelki készülődés ideje. Pilinszky János írta annak idején, hogy az advent a várakozás megszentelése: „Az a gyerek, aki az első hóesésre vár – jól várakozik, s már várakozása felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé, szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből éppen azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: hetek, órák, percek kattogó szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.”
A várakozás nem más, mint felkészülés a találkozásra. Nincs annál szebb, mint amikor egy családban azt mondják, hogy gyermeket várnak. És nincs annál szörnyűbb, amikor nem várják a gyermek megszületését. Szörnyű belegondolni, hogyan születhet meg egy gyermek, mennyi szeretetre, törődésre számíthat, ahol nem várják. Sokszor azt hallani, hogy a gyermekvárás egyszerre áldott állapot, várandós állapot és terhesség. Öröm és teher. Valóban nem lehet egyiket sem eltagadni. Ezért van szükségünk a felkészülésre. Felkészíteni lelkünket, testünket, környezetünket a változásra, hogy végül ne teherként, hanem életet adó örömként éljük meg a gyermek születését. Ehhez azonban el kell csendesednünk. Le kell lassítanunk életünket, hogy magunkra, életünkre, érzéseinkre tudjunk figyelni, hogy megtaláljuk lelkünk békéjét. Adventben ezt a várakozást éljük meg mindannyian.
Sokkal könnyebb manapság mindezt leírni, mint megélni. Tudjuk jól, semmi esélyünk arra, hogy az adventi időszakban kevesebb munkánk legyen, vagy nyugodtabb életünk. Ugyanúgy munkába kell járni, a gyerekeket iskolába, óvodába vinni, a házimunkát ellátni. Sőt, az év vége közeledtével sok munkahelyen még több is lesz a munka, gond, elvégzendő feladat, hivatalos ügyek, el kell végezni a karácsonyi nagytakarítást, be kel vásárolnunk az ünnepekre, meg kell látogatnunk rokonainkat, és rendszerint ilyenkor romlik el a mosógép és a bojler is.
A vásárlási láz gerjesztésének kifinomult technikái elől ilyenkor aligha menekülhetünk meg. Nem készítünk saját munkánkkal apró meglepetéseket, mert gyarlónak látjuk a fényes kirakatokban sorakozó ajándéktárgyak mellett. Az első ajándék megvásárlásakor azzal nyugtatjuk meg magunkat, hogy a szeretet szerény jeleire mindig is szükség van, később azzal, hogy az ünneptől függetlenül is vásárolni kellene ezt-azt. Azután rádöbbenünk, hogy nincs megállás, egyre bővül a megajándékozottak köre, miközben egyre vékonyabbá válik pénztárcánk, bankszámlánk egyenlege. Végül is szorongva várjuk az ünnepet.
Ugyan milyen is egy ünnep, amikor a szív a mindennapi élet terhei alatt elnehezedik. Amikor a kapcsolatok kiüresednek és jelképessé válnak, és amikor a szeretet nem élő valóság, hanem kötelességgel kikényszerített műmosoly. Amikor a szeretet ünnepe a bankok ünnepévé válik, mert azt hisszük, hogy ha drága és értékes valami, akkor talán jobban szeretünk. Amikor a semmiből kellene valamit adni, mert ezt így illik. Amikor a gyerek azt mondja, hogy már karácsonykor sem tud apa és anya mosolyogni. Az istállóban a jászolban fekvő, rongyos ruhákba tekert kisded viszont arra figyelmeztet, hogy a külsőségek mit sem érnek, ha nem találjuk meg lelkünk békéjét.
Tanítványainak szólva Jézus ezt mondta egykor: „Bizony, mondom nektek: ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában. És aki befogad egy ilyen kisgyereket az én nevemben, engem fogad be (Mt 18:3-5)”. Bizony, ha nem leszünk olyanok, mint az első hóesést váró gyermek, akkor sohasem találunk haza és fedezzük fel azt, ami valójában a miénk: a jászol mellett álló család örömét.
