II. János Pál pápa kezdeményezésére 1993 óta február 11. a betegek világnapja. 1858-ban ezen a napon jelent meg a Szűzanya Soubirous Bernadett 14 éves francia lánynak Lourdes-ban, majd február 15-én a sziklabarlangban csodatevő forrás fakadt. Lourdes-ban a zarándokok száma évente több mint félmillió, és a természetes módon meg nem magyarázható gyógyulások száma is több ezerre tehető.
Az ókori Keleten a betegséget a valamely kultikus vétséggel fölingerelt istenek büntetésének tekintették. Többnyire a papok feladata volt a nagyrészt varázslatra alapuló gyógyítás, az ördög- és démonűzés, a könyörgés és az áldozat bemutatása. Az Ószövetség a betegségről mint erőtlenségről, gyöngeségről beszél. Nem orvosi leírást ad, hanem okát írja körül: Isten, aki az embert boldogságra teremtette, a betegséget a bűn következményeként, illetve az igazak próbájaként engedi meg. Az Ószövetség szerint a betegség megtapasztalása finomítja a bűn iránti érzéket, a könyörgés a gyógyulásért és maga a gyógyulás közelebb viszi az embert Istenhez. Ebben a korban a beteg embereket kirekesztették. Ezzel azt akarták kifejezni, hogy nem tartoznak az egészt jelentő közösséghez, nem egészségesek. Ugyanakkor már ekkor is fölmerült az igazak szenvedésével kapcsolatban a kérdés: vajon személyes bűn-e minden betegség oka? A választ az Izajás próféta vetítette előre: „Isten szenvedő Szolgája magára veszi minden betegségünket” (Iz 53,4). A messiási idők egyik fő ígérete a betegség végleges megszűnése volt.
Az Újszövetségben Jézus megváltói tevékenységében nagy szerepe van a gyógyításoknak: mint természetfölötti jelek nemcsak küldetését igazolták, hanem személyes szeretetéről és az Atya irgalmáról is tanúskodtak (Mt 8,16). Ennek ellenére Jézus nem nagy és híres orvos akart lenni és nem is igyekezett minden betegséget meggyógyítani a földön. Gyógyító tevékenysége – mint minden tette és egész lénye – annak a kinyilatkoztatása, hogy benne az Élet Ura van az emberek között, aki a halálra szánt embernek végső gyógyulást, üdvösséget szerez. Gyógyításaival mindig a lélek javát kereste. Egyesek szerint egészen eredetinek és modernnek mondható, hogy Jézus pszichoszomatikusan gyógyított. Gyakran kérte a betegeket, hogy higgyenek. A gyógyítás egyetlen föltételeként a hitet jelölte meg, a gyógyítás képességét pedig átadta az apostolainak.
A mai kórház, ahol a beteg áll a központban, nem pedig a betegséget okozó szellem, kezdetleges formájában a kereszténységgel vette kezdetét. Az egyházat emberbaráti szeretete késztette arra, hogy szegény és elhagyott betegekről gondoskodjék. Az irgalmasság gyakorlásának vagyis az elesettek, árvák, szegények és betegek gondozásának, ápolásának első intézményes formái először Bizáncban jelentek meg. Később a szerzetesség elterjedésével a kolostorok mellett létesített ispotályok (hospitalis), szállások, betegtermek lettek a mai kórházak előhírnökei. Főleg a keresztes háborúk alatt épült sok kórház.
Az ókori görög és római orvostudomány ismereteit Európa számára az arab orvosok mellett a szerzetesek mentették át karitatív szemlélettel és gyakorlattal gazdagítva, ugyanakkor a hatékony kórházfejlődésben kiemelkedő jelentősége volt az iszlám civilizációnak, hiszen a római katonai kórházak és a kevés keresztény kórház számban, szervezettségben, színvonalban nem volt versenyképes az arab kórházakkal. Az iszlám kórházak a görög és korai római hagyományokat követően magas szakmai színvonalon működtek, aminek köszönhetően Európa királyai és hercegei sokszor muszlim országokba utaztak, hogy meggyógyuljanak.
A keresztény orvostudomány első központja a montecasinói bencés kolostor volt, ugyanis Benedek szabályai a szerzeteseket az összes tudomány művelésén túl betegápolásra is kötelezte. Salernóban orvosi iskola alakult, ahol a szerzetesek mellett világiak is tanítottak. A gyógyítást, a betegápolást az adott viszonyok között a tökéletességig fejlesztették. Külön szerzetesrendek alakultak a betegápolásra, melyek hármas szerzetesi fogadalmuk (engedelmesség, tisztaság, szegénység) mellett negyedik fogadalmat is tettek a betegek gyógyítására.
Vallási szempontból betegségben az ember megtapasztalja a tehetetlenségét, végét, saját határait. Minden betegség megsejteti a halált. A betegség rémülethez, önmagába zárkózáshoz, sőt néha reménytelenséghez és Isten elleni lázadáshoz vezethet, ellenben a személyt érettebbé is teheti. Segíti, hogy észrevegye, mi a lényegtelen az életében, és afelé forduljon, ami lényeges.
