Az Iszlám Állam műemlék és történelmi emlékek rombolását az utóbbi napokban sokan az alexandriai könyvtár felgyújtásához hasonlították. Az arab hódítás korában (Kr. u. 640–642) a könyvtár már valószínűleg nem létezett, ezért a modern kutatás a történeti anekdoták világába utalja azt az arab tudósítást, amely szerint Omár kalifa rendelte el a könyvek elégetését. Állítólag Amr ibn el-Asz az Egyiptomot meghódító hadvezér Omár kalifa utasítását kérte, hogy mi történjék a könyvtárral. A kalifa válasza így hangzott: „Ha a könyvek azt tartalmazzák, mint a Korán, feleslegesek, ha nem, akkor veszélyesek, és el kell pusztítani őket.”
Érdekes, hogy az esetet követően egy évszázaddal az iszlám maga vált a görög, indiai és perzsa kultúrák örökségének gyűjtőjévé – sokkal inkább, mint Európa. Picit később a bagdadi Bölcsesség Háza lett az új alexandriai könyvtár, egészen Kr. u. 1258-ig, amikor is Hülegü kán mongoljai a város elpusztításakor milliónyi könyvet szórtak ki az épületből, ezzel vetve véget az iszlám aranykorának.
A kutatókat ugyanakkor máig is élénken foglalkoztatja, hogy az antik kultúrának vajon milyen mérhetetlen mennyiségű kincse, irodalmi remekműve veszett el számunkra mindörökre az alexandriai könyvtár pusztulásával. A görögség és Egyiptom nagy találkozása Kr. e. 332-ben kezdődött, amikor Nagy Sándor hadai felszabadították Egyiptomot a gyűlölt perzsa uralom alól, majd megtörtént a Földközi-tengeri partvidék nagy jövőjű kikötőjének, Alexandriának a megalapítása. A világhódító halála után (Kr. e. 323) hű társa, hadvezére I. Ptolemaiosz Szótér (Kr. e. 305–283) Ptolemaiosz lett Egyiptom ura, aki nemcsak birodalmának nagyhatalmi pozícióit igyekezett erősíteni, hanem azt a nagy célt tűzte ki maga elé, hogy Alexandriát az akkor ismert világ kulturális középpontjává teszi.
Történelmi előzmények is közrejátszottak abban, hogy éppen Egyiptomban történt meg egy minden addigit felülmúló méretű könyvtár alapítása. A fáraókori Egyiptom jellegzetesen könyvkultúra volt, ahol a múlt örökségét, iratait hallatlanul nagy becsben tartották. Alexandriában az anyagi alapot a királyi kincstár szolgáltatta, ennek szinte kimeríthetetlen gazdagsága tette lehetővé két tudományos intézmény, a Múszeion és a könyvtár megalapítását. A Múszeion mint állami, a király pártfogása alatt álló tudományos központ a kor legkiválóbb görög tudósainak adott otthont, biztosított szállást, ellátást és nyújtotta a legkedvezőbb kutatási lehetőségeket.
A könyvtárban az idők folyamán óriási anyag halmozódott fel, egy római kori forrás 700 ezer tekercsről beszél. A könyvtárban elsősorban görög irodalmat gyűjtöttek, de a keleti vallások és a történelem is helyet kapott termeiben. Kultúrtörténeti szempontból is maradandó értékű vállalkozás volt az Ószövetség könyveinek lefordítása görögre, amely a Septuaginta, vagyis hetvenes fordítás néven vonult be a szakirodalomba. A legenda szerint Eleazár főpap hetvenkét fordítót küldött Jeruzsálemből Alexandriába, akik hetvenkét nap alatt készültek el a nagy művel.
A nagy könyvtárat először a Kr. e 48–47-es alexandriai háború sújtotta, amikor Julius Caesar véres harcokat vívott az egyiptomi hadsereggel és a város lakosságával. Az ekkor kitört tűzvészben 40 ezer (mások szerint 400 ezer) kötet semmisült meg. Ezt a veszteséget nehezen lehet kiheverni annak ellenére, hogy Antonius később a pergamoni könyvtárból 200 ezer könyvet ajándékozott Kleopátrának. A végleges pusztulás dátumát nem lehet egyértelműen meghatározni. A római uralom alatt több ostromot is el kellett szenvednie a városnak, így Kr. u. 262-ben Aemilianus lázadása során, majd Kr. u. 272-ben Aurelianus császár alatt, és végül Kr. u. 296–297-ben, amikor Diocletianus vette be a fellázadt várost. A háromszáz évvel később érkező arab hódítók vélhetőleg már csak a könyvtár halvány árnyékával találkozhattak.
Az IÁ általi pusztítás bár nem tudható be az Alexandria ostromával járó „kollaterális kárral”, de a jelentőségéből mit sem veszít. A pusztítás teológiai érve az, hogy az idegen vallásra emlékeztető relikviáktól meg kell szabadulni. A Szaúd-Arábiából elterjedt vahabita és a vele szoros rokonságban álló, de egyiptomi eredetű radikális iszlám irányzatok szerint a tárgyi emlékekhez való ragaszkodás ugyanúgy bálványimádásnak számít, mint Mohamed képi ábrázolása. Ugyanakkor az iszlám belviszály is tetten érhető, az IÁ tagjai ugyanis előszeretettel teszik a földdel egyenlővé a síita kegyhelyeket is, sőt a beszámolók szerint annyira következetesen irtóznak a bálványimádástól, hogy néha még saját elesett bajtársaik síremlékeit is lerombolják. Emellett a radikális iszlamisták számára az asszír bálványok a világi állam szimbólumai.
A pusztításnak azonban van egy sokkal prózaibb oka is. Az IÁ-nak az önkéntesek és az pénzügyei miatt folyamatosan életben kell tartania a hírverést, sőt egyes vélemények szerint a rombolás nem más, mint egy ipari méretű műkincsrablás eltitkolása. Az általuk megszállt tartományok történetesen nagyrészt egybeesnek a kétezer-hétszáz éve megsemmisült Asszír Birodalom területeivel, ez pedig műkincsekben elképesztően gazdag terület – eltérő becslések 1300–2400 ásatási helyszínről szólnak – és egyes vélemények szerint a műkincsekből származó bevételeik elérhetik a 100 millió dollárt is. Bármi is történik a Közel-Keleten, most az egyszer talán hálát adhatunk azért, hogy az asszír városok legfontosabb régészeti leleteit a XIX. században kezdődő amerikai, brit és francia ásatások vezetői lelkiismeret-furdalás nélkül elszállították saját múzeumaikba.
