Legyen húsvét, vagy akár karácsony, egyes televíziócsatornák (a karácsonykor szinte menetrendszerűen levetített Reszkessetek betörőkön kívül) rendszerint bibliai témákkal, Jézus életével foglalkozó filmeket tűznek műsorra. Ezzel természetesen semmi gond, mindenki olyan filmet vetít, amilyent akar, azonban kevés kivételével ezek a filmek nem sokban különböznek egymástól, sőt, véleményem szerint túlzott pátoszukkal, filmes eszközeikkel, szereplőik ábrázolásával túl művivé, mondhatni hiteltelenné, giccsessé teszik történeteiket.
Kiskoromban mindig csodálkozva bámultam a szőke, hófehér bőrű, kék szemű Jézus Krisztusról készült festményeket. Szentül meg voltam győződve arról, hogy úgy néz ki, sőt, ha valahol egy barna hajúnak ábrázolt Jézust láttam, elfogott a kétkedés, bár a hosszú haj, a körszakáll és a kék szem általában meggyőzött, hogy ő az. Jézus és a szent család lehetséges, valódi kinézetéről csak jóval később, teológiai tanulmányaim alatt gondolkodtam el, és ekkor kezdett el zavarni a gyermekkoromban megismert idealisztikus Jézus-kép.
Azt, hogy valóban hogyan nézhetett ki Jézus és a szent család, nem tudjuk pontosan, de biztosan nem világos bőrű és szőke hajú európaiak voltak. Izraelben ugyanis kétezer évvel ezelőtt valójában leginkább olajbarna bőrű szemiták éltek (egyes történészek szerint a szent család fekete afrikai eredetű), de nagyon kevés ábrázolás mutatja ilyennek a szent családot, sőt évezredeken át inkább kaukázusi típusként ábrázolták őket. Az Újszövetség egyáltalán nem ad útmutatást Jézus külsejére vonatkozóan, a Jelenések könyvében Jézus haját fehér gyapjúhoz, lábát pedig izzó fényű érchez hasonlítják. Ez a leírás tág teret ad az elképzeléseknek. A legkorábbi, II. századi ábrázolások Dura Europoszban (szíriai romváros), valamint a római katakombákban és szarkofágokon láthatóak. Ezek a festmények Krisztust rövid, göndör hajú, szakáll nélküli ifjúnak ábrázolják a Lázár föltámasztása-, gyógyítások-, lakoma-jelenetekben. Ilyen képeket láthatunk a ravennai mozaikokon, a karoling miniatúrákon, de még néhány román kori emléken is. A keleti egyházban szakállas, tekintélyt parancsoló, érettebb férfiarcot mutató ábrázolás volt a népszerű, igaz, a keleti egyház néhány jelentős teológusának nem tetszett a szakállas típus, ugyanis a görögök Zeusz-ábrázolásaira emlékeztette őket. Ők inkább a rövid, göndör hajú, szemita vonásokat mutató Krisztus-típust kedvelték, amit aztán Jusztiniánusz bizánci császár második trónra kerülése után hiteles típusként bevezetett birodalmában, s bár a császárkor birodalmi művészete is hatással volt a korai keresztény ikonográfiára, jelen írásomban eltekintek a téma részletes tárgyalásától.
Jézus fehér emberként történő ábrázolása Európában alakult ki a középkor kezdetén, amikor a sötétséghez rendkívül negatív képzetek társultak. A VIII–IX. századi Európa hittudósai, akik megszállottan kutatták a szenvedéstörténet jelképrendszerét, egyre inkább a zsidókra hárították Jézus halálának felelősségét, ezért Júdást, Heródes királyt és Pontius Pilátust sötét, baljós hangulatot árasztó színekkel ábrázolták, míg Jézus egyre világosabbá vált. Természetesen az ember hajlamos úgy ábrázolni a többi embert, ahogy maga is kinéz. Amikor a kereszténység a Szentföldről eljutott a Földközi-tenger medencéjébe, majd Közép- és Észak-Európába, a Jézusról alkotott kép is idomult az új kultúrákhoz, vagyis egyre világosabb, sokkal inkább európai lett, mint közel-keleti, és Jézus sokkal inkább hasonlított egy norvég halászhoz, mint egy izraelitához. A középkori Európában a lakosság többsége számára hihetetlenül nehéz volt az utazás, különösen olyan messzire, mint a Szentföld. Az emberek világról alkotott képe csupán közvetlen környezetükre korlátozódott, ezért ezt a környezetet szőtték bele a Jézusról és a szent családról alkotott elképzeléseikbe. A reneszánsz korára a fehér Jézus-ábrázolás már az európai gondolkodás szerves részévé vált. Ez a kép gyökeresedett meg később az Újvilág kultúrájában is. A szőke és kék szemű Jézus Warner Sallman XX. századi keresztény festő festményein élt tovább, akinek 1940-ben festett Jézus feje című ikonját 500 millió példányban nyomtatták ki, ezt a képet vitte magával szinte az összes amerikai katona a II. világháborúba.
Annak ellenére, hogy a kék szemű, körszakállas, jól fésült szőke, hosszú hajú Jézus terjedt el a köztudatban, a filmművészetben már sokkal többször ábrázolták barna hajúnak. Európai származású maradt, sőt a kék szem is itt-ott feltűnt, de jellemzően már a sötét hajszín dominált. Nikosz Kazantzakisz világhírű görög író 1960-ban megjelent, sok botrányt megélt Krisztus utolsó megkísértése című regényében így festette le Jézust: „Toldott-foldott inge lesiklott válláról és leleplezte a vékony napbarnított, vörös és fekete duzzanatokkal fedett testet… Az állát és arcát keretező pihék göndör, szénfekete szakállá erősödtek. Orra horgas volt, vastag ajkai kissé elváltak egymástól, így fogai csillogó fehéren fénylettek a derülő világosságban. Nem volt szép ez az arc, ám egyfajta rejtett, nyugtalanító báj bújt meg rajta. Talán a sűrű és rendkívülien hosszú szempillája miatt, ami különös kékes árnyékba látszott vonni, ám meglehet, hogy hatalmas csupa fény, csupa sötétség, megfélemlítéssel és nyájassággal telt szeme lehetett a felelős. Szikrázott, s akár egy kígyóé, úgy meredt a szédítően hosszú pillák közül.” Nem állítom, hogy Krisztus valóban így nézett volna ki, azonban korunk ideáljaival és elvárásaival megtűzdelt ábrázolásmódja gyakran elrejti, eltorzítja ama több mint kétezer évvel ezelőtti áldozatának üzenetét, amely lényének lényegét jelenti.
