Az örmény népirtás századik évfordulójára emlékezett vasárnapi szentmiséjén Ferenc pápa. Szentbeszédében a 20. század első népirtásának nevezte a törökországi örmények 1915-ös lemészárlását. Törökország tagadja a népirtás tényét, szerinte a számok felnagyítottak, az áldozatok pedig polgárháborúban vesztették életüket, és rendre diplomáciai botrányt okoz, ha egy ország a száz évvel ezelőtti eseményeket népirtásnak ismeri el. Ferenc pápa – aki Argentínában került szorosabb kapcsolatba az örmény közösséggel – erre azt mondta, hogy kötelessége volt az értelmetlenül lemészárolt ártatlan férfiak, nők, gyermekek és papok emléke előtt tisztelegni. Olyannyira érzékeny téma ez a törökök számára, hogy amikor a Nobel-díjas Orhan Pamuk török regényíró arról beszélt, hogy „egymillió örményt öltek meg ebben az országban”, elképesztő felháborodás követte kijelentését Törökországban, és eljárás is indult ellene. Az 1915 és 1917 közötti örmény népirtásról száz éve folyik a vita. Az áldozatok számát a különböző becslések 300 ezer és 1,5 millió közé teszik.
Kis-Ázsia keleti részén az ókor óta éltek örmények. Az első örmény állam – Armenia – megalapítása az i. e. VI. század elején történt. Armenia területe fénykorában kiterjedt Észak-Kaukázusra, a mai Törökország keleti és központi területeire, valamint Libanon területére és Irán északnyugati területeire. A római hódítás elkerülte Armeniát, a római uralom alá csak viszonylag rövid időre került, majd Armenia volt a világban az első ország, amely 301-ben a kereszténységet államvallásnak tette. Gyakorlatilag azóta is a legősibb, úgynevezett apostoli kereszténységet vallják. A száz évvel ezelőtti genocídium indította el az örmény nép egyházának kivándorlását, ma az egyház jelen van az Egyesült Államokban, Oroszországban, Ukrajnában, Dél-Amerikában és Európában is.
A török uralom a középkorban különadóval sújtotta a birodalomban élő keresztényeket, máskülönben azonban nem üldözte őket, és erőszakosan nem térítette az iszlám hitet sem közöttük. Az egykor egybefüggő területen élő örménység csak északon maradt meg összefüggő etnikai tömbben, másutt szórványjellegű volt, törökökkel, azerbajdzsánokkal és kurdokkal keverten élt.
A XIX. századi modern nacionalizmus megjelenése a birodalomban az örmény kisebbséget és a török többséget egyaránt érintette. Az örmények nem kívántak kiszakadni a birodalomból, de bizonyos közigazgatási és liberális reformok iránti igényt megfogalmaztak. Amikor 1894-ben egy agitátor rávette a szaszuni örményeket arra, hogy ne fizessék meg a kötelező védelmi hozzájárulást a helyi kurd vezetőknek, a török kormány úgy értékelte a fizetés megtagadását, mint az állam elleni nyílt szervezkedést és felkelést. Reformok helyett az egész országra kiterjedő örményellenes terror volt a válasz. Egyes helyeken az örmény polgári lakosságot saját templomaikba zárva elevenen megégették. A fekete-tengeri kikötőkben több ezer örményt hajítottak a vízbe. A történelmi források szerint háromszázezer örményt mészároltak le ekkor a birodalomban. Az örmények tömeges meggyilkolása az antanthatalmak, a semlegesek és a központi hatalmak közvéleményében is nagy felháborodást váltott ki. Az Egyesült Államokban közadakozással 110 millió dollárt gyűjtöttek össze az éhező örményeknek.
Az ifjútörök mozgalom a vérfürdőket követő külföldi tiltakozást a nagyhatalmak beavatkozásaként értelmezte. A külföldi tőke behatolásával szemben tehetetlen ifjútörökök az idegen politikai beavatkozás miatt a keresztény népesség ellen fordultak, és a mintegy két és fél milliós örmény etnikum felszámolását tűzték ki célul. Terveik az Oszmán Birodalom valamikori nagyságának visszaállítására, minden török lakta terület egyesítésére irányultak.
Az első világháború kitörésekor az ifjútörökök elérkezettnek látták az időt, hogy érvényt szerezzenek a „Törökország a törököké” alapelvnek. A gyűlöletet Enver pasa első világháborús jelentése szította fel, aki szerint annak ellenére, hogy a török hadseregben negyedmillió örmény szolgált, valójában az oroszokkal szimpatizálnak, árulók. 1915. április 24-én 250 örmény értelmiségit tartóztattak le és végeztek ki. Ezzel vették kezdetüket a szörnyűségek. Több mint másfél millió örményt gyűjtöttek össze. Részben Szíriába kívánták kitelepíteni őket (a cél a sivatagi Deir ez Zur városa volt), később Kelet-Anatólia területén koncentrációs táborokba gyűjtötték őket. A történtek „jogalapját” az Ideiglenes Kitelepítési Törvény adta. Az örmény menetoszlopok élelmezéséről a török állam nem gondoskodott. Török katonák és civilek gyakran megöltek, bántalmaztak, megkínoztak, megerőszakoltak örményeket. A történészek szerint az örmények elleni gyűlöletben a konkrét ürügy mellett szerepet játszhatott a vallási különbség, de a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely különbsége is: a törökök jobbára földművesek és állattenyésztők, az örmények azonban felülreprezentáltak a kézművesek és gyáriparosok, kereskedők között. Helyzetük így némileg az európai zsidóságéhoz volt hasonló.
Száz évvel a szörnyűségek után az embernek már-már olyan érzése támad, mintha egy részletekben folyó harmadik világháború idejében élnénk. Sőt, mintha a világégések be sem fejeződtek volna.
