A Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa április 22-én nyilatkozatot tett közzé, amelyben az alábbi – talán sokak által feltett – kérdésre válaszol: „Van még lehetőség a párbeszédre a muzulmánokkal?” A dikasztérium válasza: „Igen, jobban, mint valaha.” Az indokok között szerepel az az érv, hogy a muzulmánok nagy többsége nem ismeri fel magát az elkövetett barbár cselekedetekben. A dokumentumban kiemelik, hogy sajnos manapság a „vallás” szót gyakran azonosítják az „erőszakkal”, pedig a vallások arra kaptak meghívást, hogy a béke és nem az erőszak hírnökei legyenek. A vallás nevében gyilkolni nemcsak Istent sérti, hanem az emberiség veresége is, fogalmaz a Vatikán. Hozzáteszik, hogy a közösségi és vallási viták miatt a gyűlöleten, az erőszakon és a terrorizmuson túl egyre erősödik a muzulmánok és vallásuk közhelyes megbélyegzése. A Szentszék szerint a hívők nem akarják a személyről, a történelemről alkotott képüket ráerőltetni másokra, hanem a különbözőségek tiszteletét, a gondolkodás és a vallás szabadságát, a személy emberi méltóságát, az igazság szeretetét kínálják fel javaslatként. Az állásfoglalás szerint legyen bátorságunk felülvizsgálni a családi élet minőségét, a vallás- és a történelemoktatás módjait, az istentiszteleti helyeken elhangzó prédikációk tartalmát. Mindenekelőtt a család és az iskola jelentik a kulcsot ebben a helyzetben, mert a holnap világa a kölcsönös tiszteleten és a testvériségen alapul, áll a nyilatkozatban.
Ha a kereszténység és az iszlám közötti párbeszédről beszélünk, akkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a két vallás közötti kapcsolódási pontokat, valamint a másik vallás alapvető ismeretét. Tudni kell még, hogy jelenleg az iszlámból térnek meg a legkevesebben, és az iszlám hitre térnek át a legtöbben a világon. Felvetődik a kérdés, hogy mivel magyarázható ez.
Ha egy szóban akarnánk meghatározni, akkor azt mondhatnánk, hogy az egyszerűség. Az iszlám az arab sivatag puszta egyszerűségét tükrözi vissza, azt, ahol megszületett. Az iszlám hit egyszerűségét az a mondat foglalja össze, amellyel a mecsetek és minaretek naponta megtörik a csendet: La ilaha illa Allah! („Nincs más Isten, csak Allah!”). Allah néven természetesen ugyanazt az Istent imádják a muszlimok, akit a zsidók és a keresztények is imádnak: az egyetlen, a világot megteremtő Istent. Az iszlám a zsidók Istenének történelmi kinyilatkoztatására épül, és eredetét Izmaelre, Izsák testvérére vezeti vissza, akinek Isten szintén különleges áldásokat ígért a Teremtés könyve szerint.
Az iszlám régebbi neve, amit a „hitetlenek” adtak ennek a vallásnak – vagyis, a mohamedán vallás – pontatlan, hiszen se Mohamed, se bárki más a követői közül nem állított mást Mohamedről, mint azt, hogy ő nem több egy emberi prófétánál. A muszlimok kötelességét az „iszlám öt pillére” határozza meg: egy zarándoklatot Mekkába; a böjtöt; az alamizsnálkodást; a napi ötszöri imát; valamint a hitvallás elmondását: „Nincs más Isten csak Allah, és Mohamed az Ő prófétája”.
Bizonyos értelemben az iszlám a kereszténység leegyszerűsítése, más értelemben azonban az iszlám meg is toldotta a keresztény hitet. Ahogyan a kereszténység megtoldotta a zsidók Szentírását, az Ószövetséget az Újszövetséggel, ugyanígy a muszlimok mindehhez hozzáadták a Koránt. A muszlimok elfogadják azt, hogy a zsidó prófétákat Isten küldte, valamint azt vallják, hogy a kinyilatkoztatásokat Jézus elmélyítette, és Mohamed tökéletessé tette mindezt. Jézust csak puszta embernek tekintik, lényegében egy erkölcstanítónak. Mohamed nevéhez csupán egyetlen csoda fűződik: az iszlám hite szerint a Koránt szóról szóra Allah diktálta le neki.
Valójában az iszlám sem a kereszténység leegyszerűsítése, sem a többlete, hanem sokkal inkább újramagyarázása.
A híres muszlim fatalizmus (ez Allah akarata), a kálvinista predestináció tanhoz hasonlóan, nem csökkenti a cselekvőerejüket, hanem inkább növeli. A muszlimok, csakúgy, mint a keresztények, hisznek az ember szabad akaratában, mint Isten szuverenitásában. A fatalizmusuk erőt ad és felszabadít, nem pedig elnyom.
Az iszlám az egyetlen, végtelenül igaz, könyörületes és hatalmas Istenben hisz, aki a világot és az embert megteremtette, és aki elvárja azt, hogy engedelmeskedjenek akaratának; valamint, aki megígéri az üdvösséget és a halhatatlanságot a benne hívőknek és a neki engedelmeskedőknek. Allah nem egy erő, hanem egy személy, amely létező, tudat és erkölcsi akarat is egyben.
A legfontosabb viszont, hogy a muszlim teológiában és etikában a szembetűnő egyszerűség a vallás nevében van összefoglalva. Az „iszlám” egyszerre jelent „békét” (ha etimológiailag kapcsolatban áll a héber shalom-mal) és „meghódolást” vagy „önátadást”, vagyis a békét, amely Allah akaratának való behódolásból fakad. A Korán állásfoglalása szerint a nő legalább olyan fontosságú személy, mint a férfi, nincs a férfinek alárendelve, nem alacsonyabb rendű teremtmény. Az iszlám parancsok azonban kimondják, hogyha elérte a felnőttkort, akkor fátylat kell hordania, és az emberek előtt csak hosszú ruhában jelenhet meg, nem látszódhat más a testéből, csak a keze és az arca. A szépségét csupán a jövendő férjének mutathatja meg. Mindez azonban csak egy jelentéktelen – keresztény szemszögből írt – részlete annak az egésznek, amely ismerete nélkül igen nehéz sikeres párbeszédet folytatni.
