A június 23-áról 24-ére virradó éjszaka, Szent Iván-éj a gonosz elűzésének ideje. Eredetét és fennmaradt szokásait tekintve talán az egyik legpogányabb ünnepünk a legkeresztényibb szent, Keresztelő Szent János egyházi napjával fonódik egybe június 24-én. Ez a nevezetes nap a pogány hitvilág egyik kulcsfontosságú ünnepe volt, az ünnep apropóját szolgáltató nyári napforduló pedig június 21-ére esik, de a naptárreformok miatt a hozzá kapcsolódó ünnep pár nappal eltolódott.
A nyári napfordulókor áll a legmagasabb delelési pontján a Nap az égen, ekkor a leghosszabb a nappal és legrövidebb az éjszaka. A régmúlt embere úgy gondolta, hogy a fény a téli napfordulón születik meg, és a nyári napfordulón ér uralkodásának csúcsára.
A napfordulókat már a keresztény vallás létrejötte előtt megünnepelték Egyiptomban és egyes közel-keleti népnél, de a kelták, a germánok, a szlávok és az északi népek többsége is megülte ünnepét. Papjaik, druidáik a Föld és az Ég nászának tartották e különös napot, és ennek megfelelően is tisztelegtek előtte. Európában eredetileg vad tánccal kísért pogány ünnepségek voltak ezen a napon, ugyanis a Nap nyári diadaltora termékenység- és bőségünnep volt, melynek hagyományai mai, keresztény neve ellenére – Keresztelő Szent Jánosról, szláv nevén Szent Ivánról nevezték el. A hagyományos nyári napforduló-ünnepségek 1316 óta – amikor a német egyház Keresztelő Szent János, Aachen védőszentje közeli születésnapjának (június 24.) ünneppé nyilvánításával, a két eseményt egyesítve, hivatalos ünnepé tette e napot – tartoznak a keresztény ünnepek közé. Ettől kezdve a német emberek június 24-én Keresztelő Szent János tiszteletére gyűltek össze ünnepelni, vigadozni és táncolni. Innen ered a „Szent János táncaként” ismert középkori táncőrület is, melynek nyomán az idegrángással járó epilepsziás rohamot vitustáncnak nevezték el. A korabeli feljegyzések e táncmánia kialakulását a Rajna folyó 1374-es áradásához kötik, mely annyira elkeserítette a nyomorúságban élő parasztokat, hogy bánatukat a hagyományos János-napi ünnepségen önkívületig fokozódó vad táncban vezették le. Ez a táncőrület igen gyorsan terjedt el, fél év múltán már az összes németalföldi városban szokássá vált. Az eksztatikus táncmulatságot – igaz, később más időpontban – Szent Vitus szobra előtt – ünnepének tiszteletére – még évszázadok múltán is megtartották.
A nyári napforduló estéjén, a kereszténység előtti Európa számos részén fáklyás körmeneteket tartottak, a mezőkön tüzeket gyújtottak, hogy elriasszák vele a gonosz szellemeket, elűzzék a sárkányokat, védelmet nyerjenek a tűz, a köd, a jégeső, a dögvész ellen. Az ünnepi szertartás során végiggörgetett tűzkerekek a pályája csúcsára ért Napot jelképezték. A tűzbe dobott gyümölcsöknek gyógyító erőt tulajdonítottak, a napforduló estéjén kötött mezei virágkoszorúk a tűz ellen védtek, az ekkor szedett háromféle varázsfű és virág főzete gyógyhatással bírt. Az emberek leveles faágakat aggattak házaikra, így reméltek oltalmat a villámlás, a szélvihar és minden egyéb más természeti csapás ellen. A máglyák meggyújtása eredetileg áldozati célt szolgált, a pogányok engesztelő gesztusa volt ez isteneiknek, a tűz körbetáncolása, átugrálása csak később vált általánossá. A nyári napfordulón gyújtott tüzet varázserejűnek tartották, és a belőle kivett zsarátnokokat szórták szét a szélben, hogy távol tartsák a rossz szellemeket. Manapság a nyári napfordulót a leglelkesebben a napsütésben szűkölködő Svédországban ünneplik. Az ünnep neve Midsommar, azaz nyár közepe. Észak-Svédországban a nap korongja ilyenkor csak félig tűnik el, majd újra emelkedni kezd.
A keresztény egyház tanításaiba remekül illeszkedett a fény és sötétség harcának misztériuma, így a kereszténység elterjedésével a nyári napfordulóhoz kapcsolódó pogány szertartások többsége Keresztelő Szent János ünnepének részévé vált. Így például a tűzgyújtás és az előző esti virrasztás is. Mivel a nyári napfordulót ezután is a mágia és a misztérium idejének tartották, a gonosz szellemek elűzéséhez füveket és virágokat gyűjtöttek. Júniust a népi kalendáriumok sokáig Szent Iván havaként tartották számon.
Keresztelő Szent Jánost a keresztények mellett a muszlimok és a mandeusok (más néven János-keresztények) is prófétájuknak tekintik. Az utóbbiak, akik Irakban és Irán délnyugati részén élnek, Jézust hamis prófétának tartják, és Keresztelő Jánost messiásként vagy emberi alakot öltött angyalként tisztelik.
Szent János védőszentje a keresztelés szentségének, a megtérteknek, a madárkereskedőknek, a férjezett asszonyoknak, az epilepsziásoknak, a patkolókovácsoknak. Védelmet nyújt a jégverés, a jégeső ellen, oltalmaz a görcsöktől, patrónusa a máltai lovagoknak, a bárányoknak, a szerzetesi életnek, valamint az autóutaknak, mert tőle származik a mondás: „Kövesd egyenesen az Isten útját!”. Pártfogója a nyomdászoknak, a szabóknak, a cipészeknek, a kárpitosoknak, a szíjgyártóknak, valamint marhavész esetén is hozzá fordulnak a gazdák segítségért. Személyével kapcsolják össze a víz gyógyerejét, a szent kutakat, forrásokat, fürdőket. Védőszentje Jordániának, Firenzének, Genovának és Torinónak.
