„Milyen világot szeretnénk továbbadni azoknak, akik utánunk jönnek, a felnövekvő gyermekeknek?” – áll Ferenc pápának a közös otthon gondozásáról írt Laudato si’ (Áldott légy) című enciklikájának középpontjában. A Laudato si’ Ferenc pápa első önálló enciklikája. A 2013. június 29-én bemutatott Lumen fidei enciklika szerzője valójában az időközben lemondott XVI. Benedek pápa. Az új enciklikában Ferenc pápa Assisi Ferenc nyomába lép, ugyanis a névadó kezdő szavak a szent híres Teremtés himnuszának a kezdőszavai. Ferenc pápa enciklikája megírásához felhasználta az egyház társadalmi tanítását, az egyes püspökkari konferenciák környezetvédelmi dokumentumait, a testvéregyházak megnyilatkozásait, kiemelten Bartolomeosz konstantinápolyi ökumenikus pátriárka e témájú írásait.
Az enciklikával Ferenc pápa az egyházi tanítás első vonalába emelte a mai világot élénken foglalkoztató ökológiai kérdéseket. A kérdés tárgyalása ugyanakkor nem új keletű a Katolikus Egyházban, sőt szorosan együtt haladt az ökológia tudományának fejlődésével. VI. Pál pápa 1972-ben a kérdés alapos átgondolását tükröző üzenetet küldött a stockholmi konferenciára, az ENSZ első kimondottan környezetvédelmi témájú világrendezvényére. II. János Pál pápa 1987-es enciklikájában (Sollicitudo rei socialis) már külön szakaszt szentelt e kérdéskörnek, összefoglalva a teológiai kutatás addig elért eredményeit e témában, 1990-es béke világnapi üzenetét pedig teljes egészében a teremtésvédelem ügyének szentelte, és cselekvésre buzdított. XVI. Benedek pápa elődeihez hasonlóan nagy hangsúlyt fektetett a humánökológiára, amely szerint a környezeti kérdés helyzete szoros összefüggésben van azzal, hogy az ember hogyan tekint saját magára és az őt körülvevő világra. 2010-es béke világnapi üzenetében drámai hangú felhívást intézett az emberiséghez – de különösen a fejlett világhoz –, hogy vizsgálja felül egész életformáját.
A hat fejezetből álló enciklikában Ferenc pápa nyilvánvalóvá teszi, hogy a mostohán kezelt és kifosztott természet „ökológiai megtérést” igényel, egy olyan gyökeres fordulatot, melyben az ember magára vállalja az elkötelezett felelősséget a természet védelméért a közös otthon megóvásával. Ez az elkötelezettség magába foglalja a nyomorúság felszámolását, a szegények iránti törődő figyelmet és a mindenki számára biztosított egyenlő hozzáférést a föld forrásaihoz.
A szentatya az első fejezetben összefoglalja a környezetvédelem témájában szerzett legfrissebb tudományos ismereteket, amelyek lehetővé teszik, hogy „személyes szenvedéssé alakítsuk azt, ami a világon történik, és így felismerjük, mivel tud minden egyes ember hozzájárulni (a környezetvédelemhez)”. Ebben a fejezetben a tiszta ivóvízhez való hozzáférés fontosságáról, a biodiverzitás (biológiai sokféleség) védelméről, az éghajlatváltozásokról és az „ökológiai adósságokról” értekezik.
A második fejezetben az előző fejezetben ábrázolt problematikák elemzésére Ferenc pápa újraolvassa a Biblia elbeszéléseit, a zsidó-keresztény hagyomány alapján nyújt összetett áttekintést, és kifejti, hogy az embernek „szerfölött nagy felelőssége” van a teremtett világgal szemben, valamint kifejti azt a tényt, hogy „a környezet közjó, az egész emberiség öröksége és mindenki felelőssége”. A harmadik fejezet a jelenlegi helyzet elemzése, „olyan módon, hogy annak nem pusztán tüneteit, hanem legmélyebb okait is feltárja” párbeszédben a filozófiával és az embertudományokkal.
A pápa a negyedik fejezetben egy olyan átfogó ökológiát javasol, „amely integrálja azt a sajátos helyet, amelyet az emberi lény ebben a világban elfoglal és kapcsolatait az őt körülvevő valósággal”. Megállapítja, hogy „nem tekinthetjük a természetet olyan valaminek, amely tőlünk külön van választva, vagy pusztán életünk kerete”. Ez érvényes azokra a különböző területekre, amelyekben élünk: a gazdaság, a politika, a különböző kultúrák területére, különösen a legfenyegetettebbekre, sőt mindennapi életünk minden pillanatára. Az ötödik fejezet azt a kérdést tárgyalja, hogy mit lehet, és mit kell tennünk. A szentatya szerint az elemzések nem elegendők: szükség van a „párbeszéd és a cselekvés javaslataira, amelyek mozgósítanak mindnyájunkat és a nemzetközi politikát is”, és „segítenek abban, hogy kilépjünk az önpusztítás spiráljából, amelybe egyre inkább elsüllyedünk”.
Az utolsó fejezet az ökológiai megtérésre szólítja fel az embert. Megállapítja, hogy a kulturális válságnak mély gyökerei vannak, valamint nem könnyű újrarajzolni a szokásokat és viselkedési módokat, ezért „minden változásnak szüksége van motivációra és nevelési folyamatra”, gondolva a „az iskolára, a családra, a tömegkommunikációs eszközökre, a katekézisre” is. A pápa szerint „egy másfajta életstílusra való törekvésre” van szükség, amely megnyitja annak a lehetőségét is, hogy a gyermekeink jövője érdekében „egészséges nyomást gyakoroljunk azokra, akik a politikai, gazdasági és társadalmi hatalom birtokosai”.
