A hinduizmus, amelyet szanátana dharmának, vagyis „az örök törvény vallásának” is neveznek – bár India mellett csupán Nepál, az Indonéziához tartozó Bali-sziget, az indiai-óceáni Mauritius, valamint a Fidzsi-szigetek lakóinak többsége hindu – több mint 700 millió követőjével Ázsia legjelentősebb vallása.
India vallástörténete egy számunkra még alig ismert korban, a Kr. e. 3. évezredben kezdődik, a régészeti feltárások szerint ebben az időben az Indus völgyében már létezett egy magasan fejlett, városokat építő, az írást is ismerő földműves társadalom, a „Harappa – Móhan Dzsódaró” kultúra. Hitük alapja agrár- és termékenységkultusz volt, de nem hiányzott képzeteik közül a szent állatok totemisztikus tisztelete sem. Világmagyarázatukban nagy szerepe lehetett a nemzés, a nemiség fogalmainak, a termény- és emberáldozatnak, egyes nézetek szerint pedig az ind kultúra meditatív és aszketikus hagyományai is tőlük erednek. Az indiai pantheon későbbi istenei közül néhánynak, főként Brahmának, Sivának, Kálinak a vonásai erre a korra utalnak, vallási szervezetükről pedig annyit tudunk, hogy szakrális városkirályságokban éltek, hivatásos papi réteg irányítása alatt. A Kr. e. 2. évezred derekától harcos nomád indoeurópai törzsek, az árják nyomultak be Észak-Indiába, leigázva vagy dél felé szorítva a korábbi lakosságot. Az árják vallási elképzeléseiről – a rokon iráni vagy görög törzsek hitének analógiáin túl – a szent hagyományaikat őrző, vallási szövegeiket tartalmazó gyűjteményekből, a klasszikus szent nyelven, szanszkritül írt Védákból van tudomásunk.
Az árják társadalmában a honfoglalás után mélyreható változások kezdődtek. India északi részén apró királyságokat szerveztek, áttértek a földművelésre, összeolvadtak a leigázott őslakossággal és tagolt társadalmat, szilárd vallási rendszert hoztak létre. Ebben a korban alakult ki a varnák (kasztok) rendszere: a papok, a harcosok, a kézművesek, a földművesek és a kaszton kívüliek világosan elkülönültek egymástól. Az Indus-völgyi civilizációk, a déli dravidák, valamint az északról betörő árja hódítók világfelfogását, hiedelmeit, szertartásait, rituális gyakorlatát ötvöző brahmanizmus – elsősorban Mahávira és Buddha fellépésének köszönhetően – jelentős reformokon ment keresztül, így a mai értelemben vett hinduizmusról mintegy 2000–2500 éve beszélhetünk.
A főbb isteneknek és istennőknek több alakjuk és elnevezésük is ismert; köreiket számos, korábbi mitológiákban szereplő, némileg alárendelt istenség egészíti ki, de démonok és szellemek is helyet kaptak a hitvilágban. Mindezek mellett a hinduizmusban fennmaradt a bálványimádás, valamint állatok (tehén, majmok), növények (lótusz), hegyek és folyók tisztelete is. A legfőbb istenek: Brahmá (az alkotó), Visnu (a megtartó) és Siva (a pusztító-megújító). Ugyanakkor idővel kialakult a világlélek fogalma is, amely szerint a mindenség egészét egyetlen örök, végtelen, változatlan és egységes szellemi létező alkotja, és a dolgok, élőlények csupán ennek különböző megjelenési formái.
A hinduizmus a vallások többségével ellentétben nem próbál idegeneket a befolyása alá vonni, nincsenek hittérítői, türelmes, elnéző vallás lévén kész más tanítások befogadására. Ettől függetlenül hindu senkiből sem lesz, ebbe a vallásba csak beleszületni lehet. A hinduknak nincsenek általánosan elfogadott vezetői, a szent szövegek értelmezésében nagyfokú szabadsággal rendelkeznek.
A hinduizmus legfontosabb gondolata a karmáról és a reinkarnációról szóló tanítás, mely azt mondja, hogy valamennyien újraszületések láncolatán megyünk keresztül, a reinkarnációk körforgásából csak a spirituális megüdvözölés, a móksa elérése révén szabadulhatunk meg. Azt, hogy elkövetkező életünket milyen alakban kell leélnünk karmánk, vagyis cselekedeteink összessége határozza meg. Pozitív karma, tehát jótettekkel leélt élet esetén a móksához közelebb kerülve, magasabb rendű inkarnációra számíthatunk, ellenkező esetben viszont alacsonyabb szintű újjászületés vár ránk. A hinduizmus ezzel arra tanít, hogy tetteink következményei elől nem menekülhetünk, ezért sokan az aszkézist, a cselekvés és a vágy visszatartását tekintik az egyedüli helyes útnak. A hinduk vallásos áhítatának azonban csak ritkán kifejezett célja az újraszületések körforgásából való kiszabadulás, legtöbbször kisebb, rövidtávú előnyökkel is beérik: jó egészségért imádkoznak, megfelelő élettárs kereséséhez kérnek segítséget, gyermekre, jólétre vagy szerencsére vágyakoznak.
Az egyén társadalmi helyzetéből származó kötelezettségeit a dharma, az örök világtörvény határozza meg, amely betartásával megteremtethető az élet társadalmi, etikai és szellemi harmóniája. A hinduizmus alapvető szellemi gyakorlata a meditáció, vizsgálódására a kétkedés, a tagadás jellemző, a kézzelfogható anyagi valóság helyett szívesebben foglalkozik az elvont, szellemi kérdésekkel. Világfelfogása központjában a szanszára – a kezdethez visszatérő folyamat – fogalma áll, gondolkodásmódját az Upanisad néhány sora érzékelteti a legjobban: „A nap sohasem nyugszik le, és soha nem kel fel. Amikor az emberek azt hiszik, hogy a nap lemegy, csupán a nappal végére érve teremt éjszakát, miközben a másik oldalon nappal van. Amikor az emberek azt hiszik, hogy felkel, csupán megfordul, s lent nappalt teremt, míg a másik oldalon éjszaka lesz. Valójában soha nem nyugszik le.”
