A predesztináció, vagy eleve elrendelés a protestáns egyházak egyik legismertebb, ugyanakkor talán legvitatottabb vallási hittétele. Azt tanítja, hogy Isten a maga akarata szerint eleve meghatározta, hogy ki üdvözül, azaz, hogy ki az, aki végül a mennyországban lehet majd, és kinek kell a pokolba kerülnie. A tannal kapcsolatban azonban a mai protestáns teológusok egy része nem képvisel ennyire szélsőséges álláspontot.
A Biblia ismeri a kiválasztás és elrendelés gondolatát, ez minden vitán felül áll. Az Újszövetség azt tanítja, hogy Isten előre rendelkezett választottai sorsáról. Krisztus az ítéleten az igazaknak a „világ kezdetétől nekik szánt országot” adja át (Mt 25,34). Pál apostol így fogalmazta meg a tételt: „Akiket Isten eleve ismert, azokat eleve arra rendelte, hogy Fiának képmását öltsék magukra, s így ő lesz elsőszülött a sok testvér között. Akiket pedig eleve elrendelt, azokat meg is hívta, akiket meghívott, azokat megigazulttá tette, akiket pedig megigazulttá tett, azokat meg is dicsőítette” (Róm 8,30).
A katolikus egyház dogmaként tanítja az eleve elrendelés tényét, de csak az üdvözültekkel kapcsolatban beszél róla. Még a látszatát is el akarja kerülni, hogy Isten egyeseket már eleve, tetteik figyelembevétele nélkül kárhozatra szánt. A kárhozottakra vonatkozóan inkább az elvetés szót használja. Egyúttal tanítja, hogy Isten ezt a döntést a bűn és a megátalkodottság előre látása alapján hozza meg. A katolikus egyházi hagyományban a kérdést érintik az apostoli atyák, Antiochiai Szent Ignác, Szent Jusztinosz, Szent Iréneusz, Alexandriai Kelemen és Órigenész. Szent Ágoston könyvet is írt az eleve elrendelésről mint kegyelemtani problémáról, méghozzá a pelagiánusok ellen, akik szerint Ádám bűne nem származott át gyermekeire, a gyermekeket nem az áteredő bűn miatt kell megkeresztelni, hanem azért, hogy megszentelődjenek. A pelagiánusok szerint a szabad akaratából következetesen jót cselekvő ember maga is képes elérni az üdvösséget, alapjaiban kérdőjelezte meg az egyház mint egyetemes intézmény létére vonatkozó legfontosabb dogmát: hogy az anyaszentegyházon kívül nem létezik üdvösség.
Ágoston ezzel szemben azt állította, hogy ha Ádám bűne nem szállt volna át minden emberre, akkor felesleges lett volna a megváltás és maga a Megváltó is. Ádám vétke miatt azonban szükséges az Isten kegyelme. Egyúttal hangsúlyozta: a kegyelem megelőzi érdemeinket, valamint oka minden jónak, és Isten mindenkit üdvözíteni akar. Az, hogy egyesek mégsem hisznek, az az illetők saját hibája. Szent Pál apostol leveleit kommentálva később azonban kijelentette, hogy Ádám bűne miatt az egész emberiség „kárhozott tömeg” lett és bár létezik szabad akarat, az eredendő bűn miatt az ember elvesztette a jóra való szabadságát, Isten pedig az emberek egy részét kiválasztja az üdvösségre, a többit hagyja elveszni. Annak ellenére, hogy Ágoston mindig is feddhetetlen egyháztekintélynek számított, e koncepcióját illetően az egyház jobbnak látta, ha nem veszi minden pontját olyan szigorúan számításba. Tanához a későbbiekben a reformáció idején fordultak, elsősorban Kálvin János volt az, aki még szigorúbbá téve támasztotta fel újra, de azt a Tridenti zsinat végül a katolikus tanokkal összeegyeztethetetlenként ítélte el.
A XVI. században a reformátorok az ágostoni gondolatokat összekapcsolták a megigazulásról szóló sajátos tanítással és Isten föltétlen szabadságának, valamint az ember elesettségének kihangsúlyozásával. Így az a kép alakult ki, mintha Isten egyeseket érdemük nélkül már eleve üdvösségre, másokat pedig kárhozatra szánt volna. Luther Márton (aki Ágoston-rendi szerzetes volt) szerint a keresztény embernek erősen hinnie kell, hogy ő a predesztináltak között van, és ezzel bizonyságot is szerez saját eleve elrendeléséről. Kálvin az eleve elrendelés legszigorúbb álláspontjára helyezkedett, és azt tanította, hogy az embert Isten vagy a pokolra vagy a mennyországra rendeli. Szerinte Isten sem a jócselekedetek (ahogy a katolikusok vélik), sem a hit által (ahogy a lutheránusok vélik) nem befolyásolható döntéseiben, ugyanis az abszolút szuverén Isten mindenható, tökéletes és korlátozás nélküli. Így bármit is cselekszik, azt jótetszése szerint teszi, vagyis az embernek nincs joga kutatni, el kell fogadnia a döntést, még akkor is, ha értelme nem is tudja átlátni.
A katolikus teológia leginkább azért nem ismeri el a kálvini eleve elrendelést, mert ezzel az emberi szabadság mint Isten ajándéka válik szinte teljesen jelentéktelenné és jelentés nélkülivé. A katolikus gondolkodás az emberi együttműködés, a válasz, a hit lehetőségének szinte teljes kizárását látja az elméletben. Ugyanakkor kétségtelenül nagyon nehéz összeegyeztetni Isten mindenhatóságát az emberi szabadsággal.
Az eleve elrendelés legnépszerűbb kritikája szerint Isten nem bábjátékos, nem dróton rángatja szabad teremtményeit, hanem tiszteletben tartja a nekik ajándékozott szabadságot, ugyanis ha azt megkötné, akkor elvenné személyiségüket. Hív, de nem kényszerít. Az eleve elrendelés azonban az Isten titka, és bár a szentírásban több helyen is találkozhatunk vele, külön kinyilatkoztatás nélkül senki sem állíthatja magáról, hogy az üdvözültek között lenne. Valójában csak odaát fogjuk megtudni, mi az igazság, de addig is maradjunk annyiban, hogy jónak lenni jó.
