Egy könyvben egyszer azt olvastam, hogy azok az ideológiák, amelyek a nyugati társadalom mai értékválságát okozták, a panteizmusra és az ateizmusra épülnek. Keresztény szempontból az ateizmus és a panteizmus közeli rokonságban áll: ha az anyagi világ az isten, középpontban az emberrel, akkor nincsen isten.
A panteizmus kifejezést John Toland angol materialista filozófus és szabadgondolkodó használta először a XVIII. század elején, tartalma azonban már kezdettől jelen volt a bölcseletben és a vallásokban. Maga a kifejezés a görög „pan” (minden) és „theos” (isten) szavak összetételéből származik, és azt jelenti, hogy minden isten. Egy olyan világra utal, ahol az univerzum, a természet és az emberiség a legfelsőbb értékek, vagyis egy olyan világ, amely önmagában is elég, azaz magában hordozza magyarázatát, maga teremti meg önmagát és törvényeit. Más szóval isteni, ezért nincs szüksége külső „transzcendens” teremtőre.
A panteizmus történeti megjelenési formái különbözők. A panteizmus minden vallásban jelentkezik, mint a hagyományos népi formákkal szemben álló csoportok tanítása, amelyek úgy tüntetik föl magukat, mint műveltebb vallási meggyőződés hordozóit. Azt hirdetik, hogy minden azonos az istenséggel, azért az élet minden területének van valamilyen isteni jellegzetessége, illetve mindenütt a mindenható isteni erő jelentkezik. A testi és lelki, az anyagi és szellemi tényezők összeszövődése miatt azonban nehéz a panteizmusban a materialista-naturalista és szellemi irányzatot megkülönböztetni. A természeti vallásokban a mana a személytelen mindenható erő, a hinduizmusban a brahmá az egyetlen végtelen szellemi valóság, hasonló panteista vonásokat hordoz a buddhizmus is, különösen japán formája. Egyiptomban az istenek és a halottak kultusza szintén át van szőve panteista vonásokkal: a halottak visszatérnek az egy, végső, isteni erőhöz és léthez. Bár a görög-római mitológia politeista, az istenek összessége, a pantheon már annak a kifejezése, hogy ez a tapasztalati lét azonos az istenséggel, hiszen az istenek fölnagyított természeti erők. Amikor az eleaták, Hérakleitosz, a sztoikusok és az újplatonikusok filozófiájával elindult a vallásos irányzatú lét-egység keresés, tanításuk egyre inkább panteistává vált. Ez később hatott a középkori arab és keresztény filozófiára is. Az újkorban a humanizmus és a reneszánsz esztétikai színekbe öltöztette a maga természet- és életélményét, amely panteista vonásokat is tartalmaz magában. Az ilyen érzelmileg fűtött panteizmus visszacseng J. G. Herdernél is, az ifjú Goethénél és a romantikusoknál. Hegel és Schelling a világ filozófiai magyarázatában szintén erre támaszkodik.
A teológusok magyarázata szerint a vallástörténet azért mutat fel panteista hajlamokat, mert a teizmus (filozófiai és vallási szemlélet, amely a személyes, mindenható istent vallja a mindenség teremtőjének, fenntartójának és gondviselőjének) egyesíti azt a kettősséget, amelyet a deizmus (természetes vallási rendszer, amely a keresztény értelemben vett isteni kinyilatkoztatást elutasítja) és a panteizmus külön-külön szemléltet. A deizmus az istenség távolságát, a panteizmus a közelségét, illetve a vele való egységet emeli ki. A teizmusban, a kinyilatkoztatott istenhitben isten mint transzcendens létező végtelen távol van ugyan, de kegyelmi hatásával egészen közel jön az emberhez. Ahol a két végletnek ez az egyensúlya fölbomlik, ott az ember vagy az egyik, vagy a másik oldalra hajlik. Vagy azonosítja a világot az istenséggel, vagy teljesen idegennek tartja tőle.
A keresztény kritikák szerint a panteizmus önimádást, önszeretet, önirányítást, önmegváltást foglal magában. Az embert nem szeretik, és ő sem szeret valaki nála hatalmasabbat, ellenben szereti nagyságos önmagát és az emberiséget. Az embert nem egy felsőbb értelem vezeti egy olyan boldogság felé, amely fölötte áll, hanem mindenki maga választja meg a legfőbb célját. Ha az emberrel rossz történik, akkor vagy egyedül szabadul meg, vagy mások sietnek segítségére, de előfordulhat, hogy nem tud szabadulni: az emberiség egyedül van, csak saját erejére hagyatkozhat. Az ártatlanok szenvedésére nincs segítség, maga a természet az isten, vagyis isten csinálja a katasztrófákat, tragédiákat, a rossz pedig része az istennek.
Az értékválság és ezzel egyben a kereszténységtől való elfordulás legfőbb oka viszont az, hogy a modern ember szabad akar lenni, és úgy gondolja, hogy egy teremtő isten veszélyeztetné vagy korlátozná szabadságát. Azzal pedig, hogy istenhez hasonló szabadságot szeretne, olyan állapotot, ahol mindenkire egyenlően vonatkozik minden, azzal, hogy a panteisták lebontják az isten és ember közötti a különbséget, a kétpólusú (isten-ember) szeretetet önszeretetre redukálják.
