Eredete szorosan összefügg India muszlim meghódításával, mely a VIII. században kezdődött, és a XII-XIII. században egész Észak-Indiára kiterjedt. Az iszlám uralom csúcspontját a mogulok dinasztiája jelenti, mely a XVI-XVII. században majdnem az egész szubkontinensre kiterjedt. Már a XI. században muszlimok uralkodtak Észak-Indiában, és fanatikusan ki akarták irtani a régi vallásokat. A buddhizmust gyakorlatilag ki is űzték, a hinduizmust elnyomták, de a hindu kultúra jelentősen hatott az iszlám művészetre, irodalomra, sőt a vallásra is.
A szikhizmus India legfiatalabb vallása, az Észak-Indiai Pandzsában született, alapítója és első guruja Nának, aki a hindu és a muszlim vallás között sok közös vonást fedezett fel. Arra gondolt, ha egyesítené az ősi hindu tanokat az iszlám egyistenhitével, sikerülne egymással megbékíteni az addig békétlenségben élő hindukat a muszlimokkal. Ám hiába gondolta jónak Nának, hogy vallási tézisei megoldást jelentenek a békétlenségre, a szikhek vérzivataros történelme arról tanúskodik, hogy a szikhek amellett, hogy folyamatosan harcoltak a muszlimok ellen, a hindukkal is sokszor hadilábon álltak. Az, hogy a törekvések ellenére a szikhizmuson kívül mégsem jött létre jelentősebb hindu–muzulmán szintézis Indiában, elsősorban annak köszönhető, hogy a fanatikus iszlám nem tűrhette meg a hindu bálványimádást és sokistenhitet, az ortodox hinduizmus pedig bármennyire is rugalmasnak mutatkozott a különféle vallási elképzelések bekebelezésében, képtelen volt befogadni a kasztrendszert és a gazdag hindu rituálét mereven elutasító iszlám hatásait.
A probléma gyökere maga Pandzsáb is, mivel a földjén élők nemcsak hitükben különböznek egymástól, de eltérőek felfogásukban, szokásaikban, hagyományaikban, életmódjukban, életvitelükben, sőt még a beszélt nyelvük is különböző. A szikhek anyanyelve a pandzsábi, amit az ott élő hinduk a hindivel, a muszlimok pedig urduval kevernek. Ezek az összeegyeztethetetlen különbözőségek lehetnek az okozói az újra és újra kirobbanó ellentéteknek. A három különféle valláshoz tartozók között időről időre felélednek a gyanakvás és a bizalmatlanság lángjai. Ilyen környezetben pedig a valós és a vélt sérelmek nyomán is hamar és könnyen fellángol a vallásháború.
Nának Csand (1469–1539), a szikhizmus tulajdonképpeni alapítója hindu volt, de egy időben az iszlám hatása alá került, majd megismerkedett Kabir tanaival, és némi módosításokkal elfogadta őket. Elvetette az ortodox hinduizmus bálványimádását és kasztrendszerét, de elutasította az iszlám fanatizmusát és vallási türelmetlenségét is.
Nának egy Istenben hitt. Ez az Isten a világ ura és fenntartója, minden jó és minden rossz teremtője. Leírhatatlan, ábrázolhatatlan, mindenható, örökkévaló, kegyelmes, személyes úr. Valójában mindenki ezt az Istent imádja, csak a különböző vallások képviselői különféle neveken nevezik őt. Az üdvösség útját Nának az Isten iránti odaadó szeretetben, azaz a tőle nyert kegyelemben vélte felfedezni. Mindaddig, amíg az ember önmagával törődik, a tudatot elhomályosító, énközpontúságra, gőgre, saját érdekeinek kielégítésére ösztönző illúziók (maja) hatása alatt van, nem szabadulhat a szanszára körforgásából. Azok viszont, akik önmaguk helyett az Istennel törődnek, a vele való misztikus közösség útját keresik, előbb-utóbb megszabadulnak a maja hatásától, tisztánlátásra jutnak és az Isten üdvösségre segíti őket. Nának erkölcstana szerint a hívő ember a következő erényekre törekszik: mértékletesség, önmegtartóztatás, becsület, fáradságos munka, alázat, szelídség, türelem, hit. A szertartásokat értelmetlen cselekményeknek, üdvösségszerző erejükbe vetett hitet pedig ostobaságnak tartotta. Nagy hangsúlyt fektetett az emberek Isten előtti egyenlőségének kérdésére.
Nának követőit a szanszkrit „szisia” (tanítvány) szó alapján nevezték el szikheknek. Élete vége felé utódot nevezett ki, aki 1539-ben bekövetkezett halála után átvette a közösség irányításának szerepét. A szikhizmus fejlődésének első két évszázadában tíz, egyre jobban növekvő lelki és világi hatalommal rendelkező guru (tanító) állt a közösség élén. Az ötödik gurutól a cím már apáról fiúra szállt. A tíz ortodox guru mindegyike szenvedélyes odaadással igyekezett a szikhek közösségét a többi indiai vallás képviselőitől megkülönböztető hagyománnyal, irodalommal, művészettel ellátni. A tizedik és egyben utolsó guru, Góbind Szingh (1675–1708) volt az, aki a közösséget valóságos katonai kaszttá – khalszává (tisztákká) – fejlesztette, és eredményes háborút folytatott a muzulmán mogulok ellen. A khalsza tagjai később kiváló harci képességeiket a brit korona szolgálatába állították. Az angolok gyakran szikh segítséggel verték le a hinduk és muzulmánok lázadásait.
Pandzsáb ma India egyik legfejlettebb szövetségi állama. A szikh iparosok, kereskedők, földművesek és hivatalnokok mindenütt kiváló szakembereknek számítanak. Mégis, mint egykor a muzulmán mogul uralkodók idején, a szikhek ma is farkasszemet néznek a muzulmánokkal. Legszélsőségesebb, legfanatikusabb csoportjaik egy teljesen független szikh állam – Khallisztán (Tiszták földje) – megalapítását szorgalmazzák. Céljaik megvalósítása érdekében a terrorizmustól sem riadnak vissza.
