Korunk egyik legnagyobb példaképe, Boldog Kalkuttai Teréz anya, Nobel-békedíjas szerzetes nővér 105 éve, 1910. augusztus 27-én született a Török Birodalomhoz tartozó Szkopjéban. Az albán parasztlányt, akit akkor még Agnes Gonxha Bojaxhiunak hívtak, 12 évesen szólította fel egy belső hang a szükséget szenvedők megsegítésére, 18 évesen belépett a Loreto Nővérek Rendjébe, s felvette a Teréz nővér nevet. Egy évvel később Indiába küldték tanítani, az utolsó rendi fogadalmat 1937-ben tette le.
Teréz anya 1929 és 1948 között földrajzot tanított a kalkuttai Szent Mária Iskolában, néhány évig az intézmény igazgatónője volt. 1946. szeptember 10-én vonattal indult Darjeelingbe, lelkigyakorlatra. Zsúfoltság volt, mint máskor, különösen a harmadosztályú kocsikban, ahol a legszegényebbek utaztak. A kasztrendszer teljes, tragikus valójában mutatkozott meg előtte, és e szegények tülekedő, nyomorúságos tömegét látva, kezdte úgy érezni, hogy nincs joga ahhoz a kényelemhez és békességhez, amit megkap a kolostorban, és érez a kedves és jómódú lányok tanítása és nevelése közben. Tisztán észlelte Jézus hívását, hogy hagyja el a zárdát, és éljen a legszegényebbek között. Ez volt Teréz anya életében a „sugallat napja”. Ezt követően engedélyt kért elöljáróitól, hogy egyedül élhessen a zárdán kívül, és a kalkuttai nyomornegyedben dolgozhasson. Kérését Róma elé terjesztették, és XII. Pius pápa egyévi időtartamra jóváhagyta azt.
Kitanulta az ápolónői munkát és az indiai szegények kék csíkkal ellátott fehér száriját viselve a kalkuttai utcák hajléktalanjait, gyermekeit kezdte istápolni, tanítani. 1953-tól már indiai állampolgárként hozta létre otthonait az elhagyott gyermekeknek, kórházat a súlyos betegeknek, menedékhelyet a haldokló nyomorgóknak és nélkülözőknek, otthont a leprásoknak. Útját egyre többen akarták követni, VI. Pál pápa 1965-ben hagyta jóvá a Szeretet Misszionáriusai Kongregációt, vagyis Teréz anya szerzetesrendjét. Ennek tagjai nem dolgozhatnak a gazdagokért és nem fogadhatnak el fizetséget, minden anyagi bevételük adományból származik. Hitvallásuk így szól: „Mindenekelőtt szerzetesnővérek vagyunk, és nem szociális segítők, tanárok, ápolónők vagy orvosok. A különbség köztünk és a szociális gondozók között az, hogy ők valamit cselekszenek, mi pedig Valakinek. Jézust szolgáljuk a szegényekben. Minden, amit csinálunk, Jézusért van. Életünknek ez az értelme. A nap 24 órájában Jézust szolgáljuk.”
Teréz anya életfilozófiája a legkülönbözőbb vallási felekezetek körében talált követőkre. Halálakor irgalmas rendje a világ 123 országában 610 missziót működtetett, ahol több mint 4000 apáca és több mint 100 000 önkéntes ápoló dolgozott. A törékeny, ám határozott asszony csak szegényei érdekeit nézte, így például a Szentatyától kapott gépkocsit elárverezte és a pénzt jótékony célra fordította. Tevékenységét számos kitüntetéssel ismerték el, ezek közül a legnagyobb az 1979-ben neki ítélt Nobel-békedíj volt. Kérésére azonban nem tartották meg az ilyenkor szokásos bankettet, hanem az erre szánt összeget az éhezők kapták. Teréz anya ugyanis elveihez hűen visszautasította, hogy a ceremóniát záró bankett finomabbnál finomabb ételeiből fogyasszon: „Nem tudnék venni belőle, és nyugodt lelkiismerettel megenni, amikor testvéreim közül annyian halnak éhen. Nekem egy darabka kenyér és egy pohár víz elegendő.”
Teréz anya 1997. szeptember 5-én Kalkuttában halt meg, az indiai állam rendezte búcsúztatásán egymillió ember vett részt. Már halála után két héttel felállították szobrát rendjének háza előtt, szülővárosában emlékháza nyílt. A világban több katolikus templom őrzi nevét, albán származására való tekintettel róla nevezték el a tiranai repülőteret és az egyik legmagasabb albán állami kitüntetést, az országban boldoggá avatásának napja nemzeti ünnep. Tirana legújabban azt szeretné, ha Teréz anya hamvai Albániában nyugodnának, amiről persze India hallani sem akar.
Az életében is szentként tisztelt asszonyt a katolikus egyház történetében példátlan gyorsasággal, halála után hat évvel boldoggá avatták. Az egyházi szabályok szerint még egy csodát kell igazolni szentté avatásához, amelynek útjában nem jelentenek akadályt egykori hitbéli gyötrelmei.
Kevesen tudják talán, hogy az elmúlt száz év egyik legnagyobb példaképe, akit a nyilvánosság szinte mindig csendes imába merülve, mosolyogva látott, életének utolsó évtizedeiben szellemi életében jóval kevesebb békességet élt meg, mosolyát álarcnak nevezte, valamint súlyos kételyekkel vívódott Isten létével kapcsolatban: „Isten nem akar engem, Isten nem Isten, Isten egyáltalán nem is létezik.” Kételyeiről ráadásul nem elejtett szavaiból, megjegyzéseiből tudunk, hanem kiterjedt levelezéséből. Következetesen ragaszkodott ahhoz, hogy leveleit megsemmisítsék, de az egyház végül felülbírálta ezt a kívánságát, holott Teréz anyának érvelése világos volt: „Azt akarom, hogy az elvégzett munka csak az Övé legyen. Ha a levelek nyilvánosságra kerülnek, az emberek többet fognak foglalkozni velem, mint Jézussal.”
