Teréz anyát bemutató írásomban már megjegyeztem, hogy az elmúlt száz év egyik legnagyobb példaképe, akit a nyilvánosság szinte mindig csendes imába merülve, mosolyogva látott, életének utolsó évtizedeiben súlyos kételyekkel vívódott. Teréz anyát ismertük is, meg nem is. Csak nagyon kevesen tudhatták, miként viselte a nyomort, hogy gyűjtött erőt újra és újra ahhoz, hogy az elesetteken, a nincsteleneken, a betegeken segítsen. Kívülről úgy látszott, erős hite, lelkiereje minden nehézségen átsegíti, ám korántsem volt ez így, sokat kételkedett. A vallomásainak napvilágra kerülésével számos egyházi személy és laikus –pszichiáterek és az ateizmus szószólói – próbálkozik megfejteni, mi lehetett az oka ennek a szellemi szárazságnak. E kételyekkel kapcsolatban voltak, akik ateistának nevezték a boldoggá avatott szerzetesnővért, sőt megesett, hogy ezeket a kételkedéseket tartották annak bizonyítékaként, hogy a vallás nem más, mint emberi találmány.
A Teréz anya halálának tizedik évfordulóján (2009) kiadott Jöjj, légy a világosságom! – „Kalkutta Szentjének” személyes írásai című könyvben (magyarul a Vigilia kiadó gondozásában jelent meg) hatvanhat év leveleit, írásait foglalták össze. Teréz anya olyan gondolatokat vetett papírra, amelyekről első pillantásra talán el sem hisszük, hogy tőle származnak, hiszen nemegyszer komolyan kételkedett hitében. Ezek olyan döbbenetes belső válságról árulkodnak, hogy amikor a kanadai Brian Kolodiejchuk atya, Teréz anya szentté avatási ügyének posztulátora és a könyv szerkesztője először felolvasta a kalkuttai gyülekezetnek, alig akarták elhinni, hogy valóban ő írta őket:: „Keresem Jézust, de nem lelem. Megpróbálok figyelni rá, de nem hallom őt”.Teréz anya leveleiben bizonyos fogalmak gyakran ismétlődnek. Gyakorta írt lelkének „szárazságáról”, „sötétségéről”, „magányáról”. Egyik megdöbbentő gondolata szerint mosolya csak álarc, „kabát, amely mindent elfed”. Egy másik helyen így írt: „Ha egyszer a szentek sorába kerülnék, csakis a sötétség szentje lehetnék. Sosem láthatom majd a Mennyországot.” Máshol így fogalmaz: „Annyi ellentmondás hatja át a lelkem. Áhítozom Isten jelenléte után, amely olyan erős és mély, hogy állandó szenvedést okoz. Nem akartam, hogy elutasítson Isten... A Mennyek országa nem jelent mást számomra, csak ürességgel teli helyet.” Kételkedése ellenére remélt, de a „kínok” erősebbek voltak „Hol a hitem? Még mélyen is csak üresség van és sötétség van, semmi más. Ha van Isten, kérem, bocsásson meg! Ha gondolataim a mennyekig szárnyalnak, akkor ott csak valami vádló ürességet találnak, ahonnan visszatérve ezek a gondolatok úgy vágnak a lelkembe, mint éles kések. A csönd és üresség olyan nagy bennem, hogy hiába nézek, nem látok, hiába fülelek, nem hallok, hiába mozgatom ima közben a nyelvem, az nem beszél.” Egy alkalommal felteszi a kérdést: „Mi végre vagyok a világon? Ha nincs Isten, lélek sem létezhet. Ha nincs lélek, Krisztus sincs. Az ember csak hamis lény.” Rosszabb napjain pedig már-már mantraszerű tömörségű gondolatmenetben Isten létének konkrét tagadásáig is eljutott: „Isten nem akar engem, Isten nem Isten, Isten egyáltalán nem is létezik.”
A Kolodiejchuk atya szerint a szerzetesnővért Indiában – kivált azután, hogy Kalkuttába költözött – válságok sora kísérte. Ebben nyilván komoly szerepet játszott az, hogy az országban állandó nyomor vette körül. Az elesetteknek próbált segítséget, vigaszt nyújtani, ám ez minden erejét felőrölte. Az atya szerint Teréz anya olyan erős személyiség volt, akinek erősebb megtisztulásra volt szüksége, mint az átlagembereknek, hogy büszkeségét levesse. A könyv kiadásakor sokan vitatták, etikus volt-e a levelek közzététele. Teréz anya ugyanis nem akarta nyilvánosságra hozni őket: önvallomásait el akarta égetni. Ám a katolikus egyház is egyetért azzal: meg kell osztani a világgal Teréz anya belső szenvedéseit. Teréz anyához hasonlóan rendelkezett halálos ágyán Aquinói Szent Tamás is, amikor állítólag arra kérte szerzetestársait, hogy égessék el az összes általa írt könyvet, ugyanis egészen más az „igazság”. Az, hogy milyen igazságot ismert meg a halálos ágyán, az a mai napig sem ismert.
Teológián tanáraim közül többen, például egy Domonkos rendi szerzetes is azt mondta, hogy a legnagyobb ateisták általában a teológusok és azok, akik „igen közel kerülnek Istenhez”. Ezt leegyszerűsített formában úgy magyarázta, hogy lényegében Isten a megpróbáltatásokon keresztül szereti az „embert”, ugyanis ezek az emberek a mennyországban és nem a földön nyerik el jutalmukat. Az, hogy ez így lenne, vagy az, hogy az ilyen kételkedő, szenvedő és Istent megtagadó személyek a pokolba kerülnek-e nem tudhatjuk, csak remélhetjük, hogy Isten kegyelméből a pokol üres. Az viszont, hogy Teréz anya a kételkedése, a lelki kínjai és személyi hibái ellenére sem fordult el az emberektől, a szegényektől és a küldetésétől, sejtetni engedi azt, hogy valóban egy szent ember volt, aki minden bizonnyal ott ül most az Atya jobbján. Emlékezzünk csak vissza mint mondott Jézus a kereszten: „ A kilencedik óra körül Jézus hangosan felkiáltott: »Élí, Élí, lemá szabaktáni?«, azaz: »Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?«” (Mt 27.46).
