Az ötven évvel ezelőtt befejezett II. Vatikáni zsinat a Katolikus Egyház történetének 21. egyetemes zsinata volt és összesen 2540 „zsinati atya” részvételével az egyháztörténelem eddigi legnagyobb döntéshozó gyűlése volt, amelyre eddig sor került a Katolikus Egyház történelmében – és az egyik legnagyobb az egész emberiség történelmében is. Nagy jelentőségű reformokat léptetett életbe, mind biblikus, mind liturgikus, mind pedig ökumenikus és szervezeti kérdésekben. Az esemény 1962 és 1965 között, két pápa: XXIII. János és VI. Pál uralkodása alatt zajlott. A zsinat dokumentumait VI. Pál léptette életbe: négy konstitúciót, három deklarációt és kilenc dekrétumot. A szakemberek szerint a zsinat hatalmas munkát végzett, azonban manapság egyre több oldalról hallani a kritikát, hogy a zsinat „frissítéseit” lefékezték. Az, hogy 50 év távlatából mennyire sikerült a zsinatnak megvalósítania János pápa szándékát, nehéz pár sorban választ adni, hiszen maga a zsinat témái és dokumentumai hihetetlenül sokrétűek. Jelen sorozatomban ezt a kérdéskört próbálom végigjárni, többek között egyik volt kedvenc tanárom, dr. Nemeshegyi Péter S.J. jezsuita szerzetes e témáról szóló tanulmánya segítségével.
Az előzmények
XII. Piusz pápa hosszú uralkodása után 1958. október 28-án a katolikus egyház bíborosai megválasztották a 77 éves velencei pátriárkát, Angelo Roncallit pápává. A választók úgy gondolták, hogy ez a falusi származású, jószívű öregember nem fogja váratlan kezdeményezésekkel megzavarni a katolikus egyház gördülékenyen működő gépezetét. Jól jellemzi Walter Kasper bíboros egyik írásában az akkori Katolikus Egyház általános állapotát: „Az egyház acies bene ordinata volt; rendezett, erős hierarchikus vezetés alatt álló hadsereghez hasonlított, amelynek tagjai először a reformáció, később a felvilágosodás és a 18. századi abszolutista állam túlkapásai ellen fogtak össze, majd részt vettek (Németországban) a 19. századi Kulturkampfban, végül a (hitleri) Harmadik Birodalom elleni küzdelemben. Egységes teológia, a neoskolasztika, és egységes pápai megnyilatkozások által mindig újra aktualizált egyházi szociális tanítás határozott meg mindent. Röviden: zárt világ volt, amely a legtöbb katolikus ember számára egyfajta szellemi hazát jelentett. De ennek a zártságnak megvolt az ára. A katolikus egyház elhatárolódott mind a többi egyháztól, mind a modern világtól. A 17. századi szerencsétlen Galilei-per óta végzetes szakadás jött létre az egyházi hit és a modern tudomány által meghatározott világ között. A 18. században az egyház elvesztette az értelmiség zömét, a 19. században pedig a munkásokat. A szétszakadt egyházak között három-négy évszázadra jégkorszak állt be. Az ökumenikus párbeszéd, és főleg a nem keresztény vallásokkal folytatott párbeszéd – legalábbis hivatalosan – nem szerepelt a tervek között, és e párbeszéd első úttörőit rossz szemmel nézték, akadályozták és megrótták.”
A modern kor nagy kihívásaira a 19. században és a 20. század elején az egyház válasza az elzárkózás, az antimodernizmus, a külön világ építése, a saját intézmények, a mozgalmi katolicizmus volt.
XI. és XII. Piusz pápák idején ezek a törekvések sok energiát mozgósítottak és el is értek részleges sikereket, de a történelem kérlelhetetlen haladásával szemben erőtlennek bizonyultak. Ugyanakkor friss megmozdulások is jelentkeztek az egyházban. A biblikus mozgalom, a liturgikus mozgalom, az ökumenikus mozgalom, a munkáspapok mozgalma, a Szentírásból és az egyházatyák műveiből táplálkozó teológiai ressourcement (forrásokhoz visszatérés) új perspektívákat nyitogatott, és kezdte feszegetni a tridenti zsinat nyomán bebetonozott falakat. Ettől függetlenül a vatikáni pápai kúria intézményei zavartalanul működtek tovább, sőt 1950-től kezdve a Humani generis kezdetű enciklika és egyéb pápai megnyilatkozások és intézkedések megint fékezőleg hatottak. Úgy látszott, hogy mindenre megvan a megfelelő válasz az Egyházi Törvénykönyv és a neoskolasztikus teológia formuláiban. Az öreg Angelo Roncalli bíborost pápává választó bíborosok bizonyára azt gondolták, hogy a jól beolajozott gépezet, a magát XXIII. Jánosnak nevező új pápa kedves mosolyával bearanyozva, zavartalanul tovább fog működni. 1959. január 25-én azonban teljesen váratlan esemény történt. XXIII. János pápa a római Szent Pál bazilikában összegyűlt néhány bíboros előtt kijelentette, hogy elhatározta egy egyetemes zsinat (concilium oecumenicum) összehívását. A bíborosok megdöbbenve hallották a döntést, hiszen azt gondolták, hogy az I. Vatikáni Zsinaton kihirdetett pápai tévedhetetlenség (1870) után a római Katolikus Egyház már nem tart több zsinatot, míg a világ közvéleménye nagy lelkesedéssel fogadta a hírt. A pápa egy új pünkösdről beszélt. Hármas cél lebegett előtte: az egyház megújítása, tanbeli és fegyelmi tisztasága; a keresztények egységének megvalósítása és nyitás a világ felé.
(Folytatjuk)
