Az agg XXIII. János pápa nagy energiával indította el a II. vatikáni zsinat előkészületi munkálatait. A római kúria vezető bíborosai által irányított munka azonban nem volt eredményes. A zsinat számára hiába készítettek rengeteg szövegtervezetet a szakemberek, olyan szövegeket készítettek, amelyeket a zsinat atyáinak túlnyomó többsége elutasított, vagy még tárgyalásra sem tartott érdemesnek. János pápa ugyan néhány nyitott szellemű teológust, például a jezsuita Henri de Lubacot és a domonkos Yves Congart is kinevezte az előkészítő bizottságok tagjai közé, de a régi vágásokon haladó vatikáni vezetőkkel szemben nem tudtak érvényesülni. Ezért, amikor 1962. október 8-án XXIII. János pápa ünnepélyesen megnyitotta a zsinatot, nem lehetett tudni, hogy mi lesz ennek a zsinatnak az eredménye. Többen attól is tartottak, hogy a változatlanságot akaró egyházi vezetők majd arra használják fel a zsinatot, hogy az utóbbi években az egyházban megjelenő új gondolatokat és elképzeléseket szigorúan elítéltessék.
A pápa megnyitóbeszédében kiemelte, hogy a zsinat célja az egyházi tanítás korszerű megújítása, a mai világ kívánalmainak megfelelően, az egyetemes békére és szeretetre irányuló törekvés szellemében. A zsinat több mint kétezer püspöke 1962-től 1965-ig négy szakaszban ülésezett a római Szent Péter-bazilikában. A zsinat püspökei valóban az „egyetemes” egyház képviselői voltak, mivel 1869-ben, az I. vatikáni zsinaton valamennyi püspök fehér bőrű volt, és egy-két kivétellel Európában születtek, a II. vatikáni zsinat résztvevőinek soraiban azonban fekete bőrű, indiai, kínai, koreai, japán püspökök is megtalálhatóak voltak. A zsinaton közreműködő szakteológusok is a világ minden tájáról érkeztek, és a nem katolikus keresztény felekezetek által delegált megfigyelők egyre növekvő számban foglaltak helyet a bazilika főoltára mellett számukra fenntartott széksorokban. A szakteológusoknak és megfigyelőknek ugyan nem volt szavazati joguk, de munkáik, észrevételeik és tanácsaik sokban segítették a zsinat dokumentumainak megfogalmazását.
A II. vatikáni zsinat teljesen megreformálta a liturgiát: bevezette a népnyelven végezett szentmisét, megújította a szertartásokat, sürgette a koncelebráció (a több pap által végzett szentmise) intézményét. A zsinatot követő reformok során bevezették a néppel szemben végzett szentmisét (megfordították az oltárokat), és a misekönyvet teljes egészében lefordították élő nyelvekre. A liturgikus reform – ami a leginkább látványos változásokat hozta – máig is a zsinat legvitatottabb intézkedései közé tartozik; s ez volt az oka az egyetlen „skizmának” (szakadásnak) is, a tradicionalista úgynevezett lefebvristák elszakadása volt az egyetlen formális szakadás, amely a II. vatikáni zsinatot követte.
A liturgikus reformhoz kapcsolódik a biblikus reform is, amely ajánlotta a szentírásolvasást, szemben azzal, hogy a trentói zsinat (1545–1563) – a félreértelmezésektől való félelem miatt – még jórészt a klérusnak igyekezett fenntartani a Biblia forgatását, s lelkipásztori megfontolásokból nem ajánlotta azt az egyszerű híveknek, kötelezővé téve a régi latin fordítás (a Vulgata) használatát. Ma a liturgikus reform következtében a szentmisében a szentírási szövegek bővebb választékából hallunk, és a hívek számára nemcsak megengedett, de egyenesen ajánlott is a Biblia személyes és közösségi olvasása.
A zsinat óriási lökést adott a katolikus egyház részéről annak a gondolatnak, hogy az egykor egységes keresztény egyház sokfelé szakadt felekezetei újra közeledjenek egymáshoz, a keresztények jövőbeli egységének reményében. Ebben állt az úgynevezett „ökumenikus reform” lényege. A zsinat előtt a katolikusoknak külön engedélyre volt szükségük, hogy részt vehessenek imatalálkozókon, sőt ahhoz is, hogy hivatalos (akár plébániai) szinten is párbeszédbe bocsátkozzanak nem katolikusokkal.
Az ökumenikus reformhoz hasonlóan újratárgyalták az alapelveket és módszereket a zsidókkal, valamint a többi nem keresztény vallással való kapcsolatokat illetően. A II. vatikáni zsinat elítélte az antiszemitizmust, és kijelentette, hogy a keresztényeknek törekedniük kell a zsidókkal való baráti kapcsolatokra. Ennek értelmében II. János Pál pápa „idősebb testvéreinknek” nevezte őket, valamint több zsinagógát is meglátogatott, ebben utódai, XVI. Benedek és Ferenc pápa is követték példáját. Mindhárom pápa járt a jeruzsálemi siratófalnál, 2000-ben, 2009-ben és 2014-ben, ahol minden alkalommal rabbik is imádkoztak zsoltárokat a pápával. Ezekre az eseményekre biztosan nem kerülhetett volna sor a II. vatikáni zsinatot megelőzően. A zsinat nélkül nem lett volna lehetséges az Assisiben 1986-ben, 2002-ben és 2011-ben tartott vallásközi imatalálkozó-sorozat sem, amelyek megrendezésével mind II. János Pál pápa, mind pedig XVI. Benedek is sokat tett a világbéke megőrzése és előmozdítása érdekében. (Folytatjuk)
