A zsinat nemcsak sürgette a párbeszédet és az együttműködést a jóakaratú emberekkel a béke és az igazságosság előmozdítása céljából, hanem elismerte a vallásszabadságot is. Ezzel lényegi változás történt a Katolikus Egyházban, hiszen IX. Piusz pápa 1864-ben még „Sillabus” címmel 80 tévedést elítélő ünnepélyes jegyzéket adott ki, melynek 15. pontjában ezt írta: „Anathéma, azaz kiátkozás alá essék mindaz, aki azt állítja, hogy bárki vallást változtathat és azt a vallást követheti, amelyet az ész fényétől vezettetve igaznak tart.” XVI. Benedek ezzel szemben az „Ecclesia in Medio Oriente” (2012) kezdetű apostoli buzdításában már mindenki alanyi jogaként ismeri el a szabadságot „hogy megválassza, mely vallást hiszi igaznak”.
A II. Vatikáni zsinat sok szempontból gyökeres változást hozott az egyház életében, bár a korábbival való folytonosság kétségbevonhatatlan. A változás kihatott a pápa szerepének értelmezésére ami az öltözékét, beszédének nyelvezetét, hétköznapi életének eseményeit illeti, szakított a monarchikus külsőségekkel (nincs többé hordszék, a pápa előtti térdhajtás stb.), és lényegi dolgokban átvette a nyugati világban általánosan elfogadott diplomáciai és társadalmi szokásokat.
A zsinat után újratárgyalták az egyházban az úgynevezett „kisebb rendek” (1972-től „szolgálatok”) szerepét is: az állandó diakónus az eukarisztia rendkívüli kiszolgáltatója lett; megmaradt azonban a lektor (felolvasó – feladata a liturgiában az evangéliumok kivételével az olvasmányok olvasása) és az akolitus (az ünnepi szentmisén az akolitus viszi a gyertyát, valamint ő adja át a bort és a vizet a felajánláskor) szerepköre.
Általános vélemény, hogy a zsinat lényegesen átformálta a Katolikus Egyház kulturális, társadalmi és politikai helyzetét. A II. vatikáni zsinatot megelőzően a római egyházat globálisan a konzervatív oldalhoz tartozó intézményként érzékelték és kezelték, amely szembehelyezkedik a modern demokratikus és pluralista társadalom számos vívmányával. Egyes területeken persze ma is létezik ez a szembenállás, de az elmúlt hosszú fél évszázad során számos alkalommal és különböző színtereken éppen a katolikus közösség harcolt a szakszervezeti, lelkiismereti és politikai szabadság érdekében, például diktatúrák uralma és háborúk idején, vagy a nyugatitól különböző kultúrákban. Indiában a katolikus egyház a liberalizmus szimbóluma, mert ellenzi a szülők által „előkészített” házasság intézményét.
A II. vatikáni zsinat előmozdította a belső megújulást és a párbeszédet: támogatta az egyházon belüli döntésekben való tevékeny részvétel és a felek közötti egyeztetés kultúráját. Olybá tűnik, mintha XXIII. János pápa nem egyszerűen csak összehívta volna a zsinatot, amely néhány évre rá azután bezárult, hanem szinte egy állandó ülésező zsinat jött létre: a püspöki konferenciák szinódusai rendszeresen összeülnek, az egyházmegyékben pedig helyi zsinatokat rendeznek. Mindezen eredmények ellenére talán éppen ez a szektor az, ahol a zsinati reform a legkevésbé átütő eredményekkel szolgált: bár az egyház valamennyi tagjáról állítja az „egyenlő méltóság” elvét, de ezen a téren még mintha akadnának tennivalók (elegendő például a nők Ferenc pápa által is gyakran hangsúlyozott szerepére gondolnunk).
Ha megkíséreljük a zsinat szellemiségét röviden vázolni, látnunk kell, hogy a II. Vatikáni Zsinat definíciókat nem adott, inkább feladatot jelölt ki: nyitni a világ felé, hogy az egyház közeledjen a világ felé és a világ is az egyházhoz. A zsinat felvetette ezt a kérdést, megkezdte a munkát, de sajnos, a problémát nem oldotta, nem oldhatta meg. Csupán annyit tehetett és tett, hogy egyes kérdéseket, amelyek korábban tabunak számítottak, előtérbe helyezett, és nyílt vita tárgyává tette. A szakértők szerint éppen ez a II. vatikáni zsinat igazi vívmánya, vagyis az, hogy a problématudat fogalmát az egyházban meghonosította. Lehet problémákat felvetni, sőt fel is kell vetni, nem szabad a szőnyeg alá söpörni őket, hanem szembe kell nézni velük. Filozófiai téren is változás történt: míg korábban a skolasztika volt az uralkodó filozófiai irányzat, a teológusok nyitottak az új filozófiai gondolkodás, a hermeneutika és a mai filozófiai, egzisztenciális kérdések felé is.
A zsinat egy olyan folyamatot indított el, amelyben az Egyház bátran meg meri fogalmazni a kérdéseket és a követelményeket, és maradandó alapot adott a mai világgal való párbeszédre. Elismerve a világ autonómiáját, a zsinat szakított a kétezer éves, pontosabban a Nagy Konstantin-i fordulat óta fennálló szemlélettel, amikor hatalmi pozícióból próbált választ adni a felmerülő nehézségekre. Sok vélemény szerint a Katolikus Egyházban mintha megállt volna a II. vatikáni zsinat reformjainak szele, de ilyenkor nem szabad elfelejteni azt a szólást, miszerint az egyház malmai lassan őrölnek. Ha jobban belegondolunk, akkor a külsőségek tekintetében Ferenc pápa további egyszerűsítéseket vezetett be (az USA-ban egy Fiat Puntóban közlekedett), melyek azonban talán csak az ő stílusához tartoznak, de belsőségek tekintetében is a pápa a „reform” szellemét képviseli, hiszen folyton a befogadásról és a nyitásról beszél. Ebből a szempontból korai a reform eltemetéséről beszélni, sőt úgy tűnik, hogy most jött el a valóságos reformok előkészítésének ideje. (Vége)
