Többször találkozom olyan véleménnyel, sőt teológiai tanulmányaim alatt is többször felmerült, hogy ugyan mi értelme van a csecsemőkori keresztelésnek. Hallottam olyan érvet, hogy jobb, ha a gyermek akkor keresztelkedik meg, amikor nagykorúként maga dönt erről, nem kell ráerőszakolni a vallást, mások szerint azonban kiemelkedően fontos, hogy a gyerek mihamarabb megkapja a keresztség „pecsétjét”, hisz azzal senkinek sem esik bántódása.
Az újszövetségi Szentírásban felnőttek keresztelései vannak leírva. A legismertebb történet az Apostolok Cselekedeteinek 2. fejezetében olvasható, de ismeretesek Máté evangéliumának záró szavai is. Az Apostolok Cselekedeteinek könyve és az apostoli levelek sokszor beszélnek a keresztelésről: a sorrend mindig a következő: hirdettetik Jézus evangéliuma, emberek hisznek az evangéliumban, és megtérnek, megkeresztelik őket, megkapják bűneik bocsánatát, és megkapják ajándékul a Szentlelket, és az egyház tagjaivá válnak.
A Biblia nem írja, hogy csecsemőket is kereszteltek volna, de az Apostolok Cselekedeteinek könyve elbeszéli, hogy Filippiben Pál hithirdetésének hatására egy Lídia nevű asszonynak „az Úr megnyitotta a szívét, hogy hallgasson mindarra, amit Pál mondott”, és „megkeresztelkedett ő és házanépe” (16,15). Ugyancsak az Apostolok Cselekedeteinek könyve mondja el, hogy Pál hatására egy börtönőr és családja is így tett. A Biblia nem mondja ugyan világosan, de feltételezhető, hogy Lídia és a börtönőr háza népéhez csecsemők és gyermekek is tartoztak. Mindenesetre tény, hogy már a II. században szokás volt a keresztényeknél csecsemőket keresztelni. A III. században Órigenész neves egyháztanító azt írja, hogy a gyermekkeresztséget „apostoloktól származó hagyomány alapján” gyakorolják az egyházban.
A keresztény családokban született csecsemők keresztelése általános szokás lehetett az ősegyházban, hiszen akkoriban a keresztényekben erősen élt a tudat, hogy a gonosz hatalma alatt álló világból a Jézushoz fűző keresztség menti ki az embereket. Ezért alig hihető, hogy hívők ne akarták volna a keresztséggel biztosítani gyermekeik védelmét a gonosz ellen.
A bűnbánat szentségénél alkalmazott szigor, miszerint csak egyszeri bocsánatra volt lehetőség, és az elégtételi penitenciák nagyon szigorúak voltak, miatt az ókori egyházban elkezdték halogatni az újszülött gyermekek megkeresztelését. A keresztség ugyanis a bűnök ingyenes bocsánatával járt, és nem kapcsolódott hozzá penitencia kötelessége. Ezért még a szentéletű Mónika is halasztgatta fiának, Ágostonnak megkeresztelkedését, gondolván, hogy jobb lesz majd akkor megkeresztelkednie „a bűnök bocsánatára”, amikor már túl van a fiatalság erkölcsi viharain. Voltak olyan emberek is, akik egészen életük végső órájáig halasztgatták a keresztséget, hogy így ingyenes bocsánatot nyerve bejussanak a mennyországba. Az egyházi vezetők helytelenítették ezt a viselkedést, de megakadályozni nem tudták.
A középkor elejétől kezdve elterjedt az egyházban a többszöri szentgyónás lehetősége és gyakorlata, és a bűnökért kiszabott elégtételek enyhébbek lettek, ennek köszönhetően pedig a gyermekek megkeresztelése is elterjedt. A középkorban már egyházi törvény írta elő, hogy a keresztény szülőktől született gyermekeket néhány nappal születésük után meg kell keresztelni. A ma érvényes Egyházi Törvénykönyv is így rendelkezik: „A szülők kötelesek gondoskodni arról, hogy a gyermek már az első hetekben megkapja a keresztséget, születése után mielőbb, sőt már a születés előtt forduljanak a plébánoshoz, hogy gyermekük számára kérjék a szentséget, és erre kellő felkészítést kapjanak.” (867. kánon)
A keresztény családban született gyermekek megkeresztelése tehát évszázadok óta teljesen általános a katolikus egyházban és az ortodox egyházakban egyaránt, sőt a XVI. századi reformációnál elszakadt keresztény közösségek túlnyomó része (luteránusok, kálvánisták stb.) is gyakorolja a csecsemőkeresztelést. A reformáció korában keletkezett felekezetek közül a baptisták utasították el a csecsemő keresztelést. Ők ma is csak felnőtteket keresztelnek, mégpedig vízbe merítéssel.
Ami azonban a keresztelés megengedettségét illeti, erre vonatkozólag a katolikus kánonjog 868. kánonja a következőképpen rendelkezik: 1) szükséges, hogy legalább az egyik szülő vagy azok jogszerű helyettese ebbe beleegyezzék, 2) meglegyen a megalapozott remény, hogy a gyermeket a katolikus hitben fogják nevelni. Ha ez a remény teljesen hiányzik, a keresztséget el kell halasztani.
E kérdésben a papok viselkedése viszont nem egységes. Vannak olyan plébánosok, akik nem hajlandók megkeresztelni azokat a csecsemőket, akiknek szülei nem templomba járók. Viszont vannak olyan papok is, akik minden szülő gyermekét megkeresztelik, ha a szülők megígérik, hogy a katolikus vallásban fogják nevelni a gyereket.
Nehéz igazat tenni a kettő között, de félő, hogy ha a pap túlságosan szigorú feltételeket szab a kereszteléshez, az eltávolítja a szülőket vagy a lehetséges hívőket az egyháztól. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a megkeresztelt gyermekek keresztény nevelése nemcsak a szülők, hanem az egész plébániai közösség feladata és felelőssége. Amikor Jézushoz kisgyermekeket vittek, hogy megáldja őket, ő nem firtatta, hogy a szüleik milyen vallásosak, hanem kedvesen megölelte és megáldotta a gyerekeket.
