A misztika általánosságban a racionális tudatot (ész) és természetes megismerést felülmúló, közvetlen, transzcendens megismerés. A misztika különféle formái minden nagyobb vallásban megtalálhatók, hasonlóképpen az írás nélküli kultúrák sámánista és egyéb eksztatikus gyakorlataiban, sőt a világi élet tapasztalataiban is.
A vallások között talán a hinduizmusra jellemző a leginkább a misztikus szemlélet. A hindu vallásgyakorlat legfőbb célja az aszketikus móksa, vagyis a fölszabadulás. A jóga is egy olyan sajátos misztikus technika, amellyel a kiválasztott kevesek elérhették a misztikus felismerések szintjét, bár elvben ez sokak osztályrésze lehetne. A jógatechnikák azokhoz a hagyományos hindu tanításokhoz kapcsolódnak, amelyek az egyéni léleknek a Mindenben való feloldódását taglalják. A hindu misztika más formái személyesebbek, a hívőt a hindu pantheon valamelyik istenéhez kötik (például Krisnához vagy Sivához), más utak pedig a passzív hitet hangsúlyozzák, amely lényegét tekintve bizalom, valamint önmagunk megadása a végső valóság kegyelmének és erejének.
A buddhizmus különféle irányzataiban közös a meditáció és kontempláció fontossága, mert ez vezet a nirvánához (kioltás), de mindegyik buddhista hagyomány a maga sajátos módján értelmezi ezt a célt. Mégis kiemelkedő az irányzatok közül a vadzsrajána és a zen. A vadzsrajána vagy tantrikus buddhizmus tibeti követői a jóga fegyelmét összekapcsolják az abszolútum eszméje köré épülő filozófiával és egy bonyolult, szimbolikus nyelvezettel, céljuk a misztikus eksztázisba jutás. A japán zent gyakorlatiassága és tényszerű kifejezésmódja miatt gyakran a buddhista miszticizmus ellenpólusaként értelmezik, de a pradzsnyá (felsőbbrendű intuíció) kultusza arról tanúskodik, hogy a zen is a misztikus gondolkodásmóddal rokon.
Akárcsak a buddhizmuson belül a zen, az iszlámban fellépő szúfi misztika is azoknak a gyakorlati vallási igényeit elégítette ki, akik nem érték be a hagyományos válaszokkal. A szufizmusban teljesedett ki néhány olyan misztikus tendencia, mely kezdettől fogva jelen volt az iszlámban. A szúfi misztika – egyebek közt a keresztény misztikához hasonlóan – a részegségnek, valamint a menyasszony és a vőlegény szerelmének a metaforájával fejezi ki magát – annak ellenére, hogy ezt a nyelvezetet nem könnyű összeegyeztetni az Allah korlátlan uralmát és transzcendenciáját hangsúlyozó Koránnal.
A zsidó misztika a bibliai próféták látomásaiban és a Biblia utáni judaizmus apokaliptikus képzeletvilágában gyökerezik. A misztikus zsidó hit és gondolkodás legjellegzetesebb és legmélyebb típusa és terméke a Kabbala. Ennek legfontosabb része a XIII. század végén született Széfer ha-Zóhár (Zóhár – A ragyogás könyve), amely leírja Isten hatalmát és belső életét, kifejti azokat az alapelveket és parancsolatokat, amelyek betartásával az igaz hívő visszanyerheti Istenhez való tartozását, amely a bűnbeeséskor veszett oda.
A keresztény misztika kezdete évezredekre nyúlik vissza, sőt már zsidó misztikához hasonlóan az Ószövetségben kezdődik, Mózesnek az Úrral való beszéde, a próféták látomásai, Dániel elragadtatása mind misztikus élmények voltak. Keresztelő Szent János küldetése, az Úr Jézus egész élete, színeváltozása, Szent János apostol látomásai, Szent Pál apostolnak a paradicsomba, majd a mennybe történt elragadtatása és sok más minden, mind misztikus dolog.
A keleti misztikára jellemző, rendszerezett ezoterikus hagyományokkal szemben a kereszténység misztikus vonásai egyes egymáshoz hasonló jellegű, időről időre fellépő mozgalmakban érhetők tetten a legjobban. A gnoszticizmus ókeresztény eretnek irányzata például az anyagot eredendően rossznak ítélte, tulajdonképpen a zsidó misztika élt tovább benne, zoroasztriánus dualizmussal és más keleti nézetekkel színezve.
A III. és IV. századi sivatagi atyák alapozták meg a megvilágosodásra tudatosan felkészítő szerzetesi hagyományt, amelyet a keleti ortodoxia misztikus teológiája az emberi természet átistenítése, illetve az isteni természetben való részesülés formájában továbbfejlesztett. Nyugaton Szent Ágoston alapozta meg a latin misztikát, amelyben Krisztus közvetítésével, egyházi és szentségi keretek között érhető el a szentháromsági istenkép helyreállítása a lélekben. Keleten is, Nyugaton is jelentős hatást gyakorolt Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitész negatív teológiája: Isten megismerésének az a módja, amely nemcsak a végességet és a tökéletlenséget tagadja Istenről, hanem pozitíve is kijelenti, hogy Istent mindig csak mint fölfoghatatlan titkot ismerjük meg, tehát őbenne több az ismeretlen, mint amit megismerünk. A középkori misztika lényegében szemlélődő teológia volt, amelyben a hittitkokat nem logikai következetességgel, hanem közvetlen tapasztalással fogalmazták meg. Legnagyobb alakjai Keleten Új Teológus Szent Simeon és Grégoriosz Palamasz, Nyugaton pedig Clairvaux-i Szent Bernát, Assisi Szent Ferenc, Eckhart mester, Tauler János, Henrik Suso, Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János, akik közül többen az eretnekség gyanújába keveredtek.
A 17. század utolsó negyedében misztikaellenes irányzat alakult ki a pietizmus, vagyis az egyéni jámborságot és a protestáns egyház egészét megújítani akaró mozgalom miatt, amelyet Jacques-Bénigne Bossuet francia püspök új misztikának mondott, és harcot indított ellene. A misztika szó is gyanús lett, és lassan visszaszorult a kolostorok csendjébe.
