A boldogok és szentek tisztelete a kereszténység három nagy ága közül kettőnek, a római katolikus egyháznak és az ortodox egyháznak a jellemzője, a protestantizmus pedig elvetette a szentek tiszteletét. Sokan talán úgy gondolják, hogy csak a századokkal ezelőtt élt embereket lehet szentként tisztelni, pedig a közelmúltban is nem egy tiszteletre méltó keresztény kapta meg a boldog jelzőt. Ferenc pápa vasárnap szentté avatta az otrantói vértanúkat, valamint Laura di Santa Caterina da Sienát és a mexikói Maria Guadalupe Garcia Zavalát, akik az 1800-as évek második felében születtek.
A szent: példakép, közvetítő, közbenjáró Isten felé. Olyan ember, akiről a katolikus egyház feltételezi, hogy eljutott az üdvösségre. Kezdetben tipikusan keresztény mártírokat avattak szentté, akik szenvedést, üldöztetést vállaltak, és életüket adták Krisztusért. Az őskeresztények spontánul kezdték tisztelni vértanúikat, formális jóváhagyás nélkül, majd a 4. századtól a hitvallókat is, és szükségessé vált annak szabályozása a püspökök és helyi zsinatok által. A 12-13. századig a megyés püspök jogköre volt valakit szentnek vagy boldognak nyilvánítani, azonban a helyileg sokszor eltérő kritériumok és az előforduló túlkapások szükségessé tették az egész egyházra érvényes egységes szabályozást, ettől kezdve kizárólag csak a pápa avathatott szentté valakit.
A 17. századig nem volt lényeges különbség a szentek és a boldogok között. Teológiai tartalma mindkettőnek máig ugyanaz: annak ünnepélyes kinyilvánítása, hogy az elhunyt hősiesen gyakorolta az erényeket, vagy pedig életét áldozva tett tanúságot Krisztusba vetett hitéről. Később az a rendszer alakult ki, hogy a szenteket az egész világegyházban tisztelet övezi, a boldogok ismerete, példaképként való számon tartása pedig egy-egy kisebb – többnyire területi – egységre, például egyházmegyére vagy szerzetesrendre korlátozódik. Minden boldog és szent kultusza egy helyi tiszteletből nő ki, hiszen a körülötte élők kezdik először követendőnek tartani annak alapján, hogy miként éli meg a keresztény erényeket.
A szentté avatást bárki kezdeményezheti a jelölt halálának helye szerinti illetékes püspöknél, feltéve, ha a halál óta eltelt legalább öt év. Az ötéves várakozási időnek az a magyarázata, hogy a halál kapcsán mindig nagy eufória tapasztalható, ennek le kell nyugodnia, mert csak utána derül ki, hogy a szentség híre mennyire élő és időálló. Ha a püspök egyetért a kezdeményezéssel, megkezdődik a szakértők általi (történészek, teológusok stb.) adatgyűjtés, a hiteles életrajz elkészítése és a személyhez fűződő csodák összegyűjtése. Mindenről szakvéleményt készítenek, semmit el nem hallgatva az igazságból, még akkor sem, ha az kellemetlen vagy kényelmetlen lehet a jelöltre nézve. Amikor helyi szinten minden vizsgálat megtörtént, és összeállt a rendszerint több ezer oldalas anyag, az eljárást a szentszéki Szentté Avatási Ügyek Kongregációja többlépcsős vizsgálatban folytatja tovább.
A boldoggá avatás gyakorlatilag a szentté avatást megelőző lépés, vagyis magának a szentté avatási eljárásnak a közbeeső mozzanata. A végcél minden esetben a szentté avatás, hiszen ez jelenti a végső döntést magáról az életszentségről. A boldoggá avatottat az egyház már hivatalosan felveszi a szentek jegyzékébe, de a hívek a boldoggá avatott személy ereklyéit nem tehetik ki nyilvános tiszteletre, és templomot sem szentelhetnek a tiszteletére.
Ha vértanúról van szó, nincs szükség csodára a boldoggá avatáshoz, hitvalló esetében viszont csak ekkor kezdődhet el az ő közbenjárásával történt, feltételezett csoda kivizsgálása. A boldoggá avatásra egyébként ebben a fázisban még legalább egy-két évet kell várni, volt már azonban példa hétszáz esztendőre is. A szentté avatáshoz szükséges, hogy a boldog közbenjárására, a boldoggá avatás után is történjen csoda (még a vértanú esetében is). A csoda olyan esemény, amelyet nem tartunk lehetségesnek tapasztalataink, ismereteink, a tudomány fényében. Ha a történtekre nincs tudományos magyarázat, akkor az orvosszakértők véleményével kiegészített teológusbizottság vizsgálja ki. Elméletileg bármilyen feltételezett csodát a Kongregáció elé lehet tárni, az esetek 99 százalékában azonban gyógyulásokról van szó. A csoda hitelességének elismerése után kongregáció a pápa elé tárja az ügyet, aki – mint egyedüli bíró – meghozza a döntést az életszentségről.
A boldoggá avatást – bár mindig pápai cselekmény – a szentatya képviselője végzi, rendszerint abban az egyházmegyében, amely kezdeményezte az eljárást, hogy ezáltal is hangsúlyozódjon az, hogy egy helyi kultusz engedélyezéséről van szó. A szentté avatást ugyanakkor a pápa végzi Rómában, kifejezve az egyház egyetemességét, és azt, hogy az egész egyházra vonatkozik.
Korunk talán egyik leginkább várt szentté avatása, a 2011-ben boldoggá avatott II. János Pál pápa esete. A vatikáni bizottság áprilisban megállapította egy II. János Pál közbenjárásának tulajdonított gyógyulásról, hogy tudományosan megmagyarázhatatlan. Ha a teológiai bizottság jóváhagyása is megtörténik, II. János Pált még az idén szentté avathatják.
