A Szentlélek eljövetelét, ajándékainak kiáradását és egyben az egyház megalapítását ünnepli a kereszténység pünkösdkor. Az evangélium szerint ugyanis ötven nappal Krisztus mennybemenetele után az apostolok, Mária és a legközelebbi tanítványok közösen ünnepeltek: a Szentélek kiáradását, majd Szent Péter prédikációját követően sokan megtértek, belőlük alakultak az első keresztény gyülekezetek. Az ószövetségi zsidó népnél eredetileg aratási hálaadó ünnep volt, az első termés ünnepe, majd a mózesi törvény emléknapja lett, amikor arra emlékeztek, hogy Isten szövetségre lépett népével és Mózes törvényt hirdetett. Pünkösd a karácsony és a húsvét után a kereszténység harmadik legnagyobb ünnepe, neve a görög pentékoszté (ötven) szóból ered. Az ünnepről május hónapot pünkösd havának is nevezik.
Az Apostolok Cselekedetei 2. fejezetében olvashatjuk a Szentlélek pünkösdi eljövetelének, kiáradásának csodáját. A Lélek heves szélvészként érkezik az égből, tüzes nyelvek ereszkednek a jeruzsálemi Utolsó vacsora termében összegyűlt apostolokra, akik a Szentlélek indítására különféle nyelveken beszélnek a Jeruzsálemben összegyűlt, különféle nyelvű zarándokoknak. Péter pünkösdi beszéde felfedi az esemény jelentését: Jézus küldetésében beteljesedtek a prófétai jövendölések. Keresztre feszítették, de harmadnapon feltámadt, megdicsőült, és felment a mennybe: Ő a megígért Messiás.
A liturgiában pünkösd a húsvéti misztérium beteljesedésének ünnepe. Mozgó ünnep, amely a húsvét dátumától függően május. 10-e és június 13-a közé eshet. Az ősegyházban a pünkösd azt a húsvét utáni 50 napos időszakot jelentette, mely Szent Ambrus szerint olyan, mint egyetlen vasárnap, s úgy kell ünnepelni, mint a húsvétot. Bár pünkösdöt ünnepként csak a II. században említik ókori keresztény írók (Tertullianus, Órigenész), ünneplése egyidős az egyházzal, tehát az apostolok idejéből való. A bérmálás szentségét hagyományosan pünkösd ünnepétől kezdve szokás kiszolgáltatni a római katolikus egyházban.
A Szentlélek ajándékát az apostolok kézrátéttel közvetítették. Az apostoli kézrátételt, amely a Szentlélek tanúságtételre fölavató erejét közli, ma az apostolok utódai, a püspökök és a kellő felhatalmazással rendelkező presbiterek (áldozópapok) gyakorolják. Ősi egyházi gyakorlat szerint ez a kézrátétel szentelt olajjal, krizmával való megkenést foglal magában, amely a Szentírásban (1Jn 2,20.27; ApCsel 10,38) az Isten kenetének nevezett Szentlelket jelképezi. E fölkenés neve a latin egyházban konfirmáció (megerősítés), amely a magyar katolikus szóhasználatban szláv közvetítéssel a bérmálás alakot vette föl. A keleti egyház a krizmatizáció, miroválás kifejezést használja.
Amikor a Szentlélekről beszélünk, akkor főként a harmadik isteni személyre gondolunk. A Fiúistenről elég sokat tudunk mondani, hiszen Ő testesült meg; az Atyát tárja fel nekünk és az Atya felé vezet minket, míg a Szentlélekkel kapcsolatban, úgy tűnik, jóval kevesebb a tudásunk. Hiszen Ő a láthatatlan Lélek. Maga a „lélek” elnevezés is elsősorban arra utal, hogy testileg érzékelhetetlen, láthatatlan szellemi valóságról van szó. A latin „Spiritus” elnevezés szellemet jelöl, vagyis a lélek életének legnemesebb részét jelenti. A „Sanctus” melléknév pedig arra utal, hogy a hívő ember életében Ő a megszentelés forrása.
A hagyomány szerint ez a Lélek vezette Jézust nyilvános működése során, hogy beteljesítse az Atyától kapott küldetést, vezette el az apostolokat a teljes igazságra, Jézus misztériumának teljes megértésére. Ez a húsvét utáni 50. napon elküldött Szentlélek képesítette az apostolokat és képesít még ma is valamennyi Krisztus-hívőt arra, hogy tanúságot tegyenek a feltámadott Jézusról. Az üdvösség történetében a Lélek szerepe megkerülhetetlen, így megkerülhetetlen a Krisztus testének tartott élő Egyház életében is. Sőt mi több, szüksége van a pünkösdi csodára, hiszen az emberiség még ma sem nőtte ki azon olyan gyermeteg hibáit, mint a hiúság, a megosztottság, az előítéletek, a másság gyűlölete. Még ma is ugyanazok a bűnök jellemeznek bennünket, mint kétszáz, vagy kétezer évvel ezelőtt.
