Mostar csúszós köveit koptatva a kulturális sokszínűség és a mindenkoron értelmetlen háború maradványai között felüdülésként éltem meg a müezzin dalát. Szinte elkápráztatott a város vallási légköre, a mecsetbe belépve pedig nyugalomra leltem. Egy pillanat erejéig rendültem csak meg, amikor felsejlett, hogy manapság az iszlámot sokan a vallási fundamentalistákkal és a terroristákkal azonosítják. Ugyanakkor kevesen vannak tudatában annak, hogy a modern társadalmat milyen nagymértékben gazdagították a régi nagy civilizációk felfedezései, beleértve a szinte egyáltalán nem ismert és nem tanított iszlám örökséget.
Isaac Newton, Charles Darwin és Albert Einstein nevét mindannyian tanultuk az iskolában. Ha tudományról, előrehaladásról beszélünk, akarva, akaratlanul velük azonosítjuk azokat. Hány diák tanul azonban az iskolában olyan tudósokról, akik nem a nyugati civilizációkban alkottak, mint például a XI. században élő muszlim Ibn al-Haitham, aki optikával foglalkozott és elsőként fedezte fel a fényvisszaverődés törvényeit, valamint elsőként készített lyukkamerát (camera obscura), vagy ki hallott Ibn Nafiszról, aki először írta le a tüdővérkör működésével kapcsolatos megfigyeléseit? Ezt a felfedezést mi a 300 évvel később élt William Harvey nevéhez kapcsoljuk. Mit tudunk Abbasz ibn Firnaszról, aki a IX. században próbálkozott először repüléssel úgy, hogy tollakkal borított szárnyakat rögzített az emberi testhez?
Az iszlám tudományos örökség az évszázadok során beépült az európai civilizáció főáramába, és egyáltalán nem veszünk róla tudomást, annak ellenére sem, hogy arab számokat használunk, vagy hogy Európa az iszlámnak köszönhetően ismerhette meg számos ókori tudós munkáját, hiszen az iszlám tudósok ókori indiai, kínai, perzsa és görög tudományos művet fordítottak le, köztük Eukleidész, Arkhimédész, Apollóniosz, Héron, Ptolemaiosz, Diophantosz és Arisztotelész írásait is. Az iszlám emellett láthatóan megjelent például olyan építészeti remekművekben is, mint a londoni Szent Pál Székesegyház kupolája vagy a spanyolországi Granadában álló Al-Hambra palota boltívei és gótikus kőcsipkéi.
Az európai nyelvekben, így a magyarban is a természettudományos szakkifejezések egy része ma is arab eredetű. Ilyen kifejezések például az alkímia, az algoritmus, az alkáli, az amalgám és a zérus. A csillagászat története is világosan bizonyítja az iszlám aranykorának tudományos előrehaladását, hiszen a XV. századig az európai csillagászat muszlim hatás alatt állt. A ptolemaioszi csillagvizsgálatok és elméleti fejtegetések lényegének megkérdőjelezéséig is eljutó muszlim asztronómia tulajdonképpen azt az elvet tette mérlegre, hogy vajon valóban a Föld-e az univerzum központja. Tulajdonképpen a kopernikuszi és kepleri fordulat előkészítői a muszlim tudósok voltak, akik elsősorban vallásos, másodsorban pedig hajózási-közlekedési célból, valamint az asztrológiai jellegű érdeklődés miatt fürkészték az égboltot. Néhány csillag, például a Betelgeuse, Rigel, Vega, Aldebaran és Fomalhaut neve arab eredetű vagy a Ptolemaiosz által adott görög elnevezés arab fordítása.
Az iszlám világban mindenkor meglehetősen nagyra értékelték a tudást, hiszen a Mohamed által közvetített isteni kinyilatkoztatás Szent könyvében, a Koránban világos és egyértelmű utasítások olvashatóak arra vonatkozóan, hogy a tudás keresése minden hithű muzulmánnak kötelessége. Az iszlám szerint a Korán olyan forrás, amely buzdít a tapasztalatokon és próbákon keresztül elért, meditáció és megfigyelés segítségével végigvitt ismeretszerzésre, hiszen az igaz tudást áhítozó ember Istent áhítozza. Nem csoda, hogy az iszlámban a tudásnak és a tudósoknak kiemelt helyük van. Ők Allah tanúi közé tartoznak, akik tanúsítják a legjelentősebb tanúsítható dolgot, az egyistenhitet. Továbbá a tudósok a próféták örökösei, hiszen, mint kiemelik, a próféták sem ezüstpénzt, sem aranypénzt nem hagytak örökül, hanem a tudást hagyták hátra.
Számos tudós ma úgy tekint az iszlám aranykorának tudományára, mint amely lefektette a modern tudományosság alapjait azzal, hogy kifejlesztette a korai tudományos módszereket, amelyek az empirizmuson, a kísérletezésen és a tudományos spekuláción alapultnak. Ez a 600-tól 1600-ig tartó időszak valóban termékeny volt, előremutató kutatások zajlottak a természettudományok, a technológia és a technika területén, valamint olyan kulturális előrehaladás történt, amely később a reneszánsz korban katalizátorként hatott a nyugati civilizációk fejlődésére. S bár ezt az aranykort a letűnt korok között tartjuk számon, az egyes fanatikus csoportok mai, számunkra értelmetlen tettei miatt nem ítélhetünk el egy egész kultúrát.
