2024. július 17., szerda

Papacabana

Vasárnap véget ért a világ egyik legnagyobb rendezvénye, a katolikus ifjúsági világtalálkozó Rióban, amely Ferenc pápa első külföldi útja is volt egyben. A tudósítók szerint a II. Vatikáni Zsinat óta nem mozdult meg egyszerre annyi püspök, mint a Papacabanának átkeresztelt Copacabana tengerpartján, ahol papok és apácák részvételével flashmobot tartottak. Táncoló püspökök, focizó papok, strandoló apácák, mosolygó emberek. Vajon ilyennek kellene lennie a jövő egyházának?

A mindenkori pápa első külföldi útjának fogadtatása mindig kulcsfontosságú, mondhatni döntő befolyású. Annak ellenére, hogy az olasz felmenőkkel rendelkező, ám dél-amerikai szentatya tulajdonképpen hazai terepre látogatott, egyáltalán nem volt biztos az argentin pápa brazíliai sikere. Ferenc pápa azonban bebizonyította, hogy népszerűsége nem csak Olaszországra korlátozódik. A vatikáni, de a világsajtó szerint is a riói találkozó a részvételt, lelkesedést és tartalmat tekintve is rendkívüli, mondhatni innovatív volt. Az ifjúsági találkozó Ferenc pápával túllépett eddigi határain és első alkalommal megszűnt nyári ifjúsági esemény lenni. A pápa megmutatta, hogyan kell nézőpontot váltani: amikor a riói szegénynegyedbe látogatott el, felhívta a figyelmet arra, hogy mások szemével olyasmit láthatunk, amit egyedül nem veszünk észre. A találkozó zárómiséjén tettekre ösztönözte a fiatalokat, míg a püspökök előtt dinamikus és missziós munkát végző egyházat szorgalmazott, amely képes lángra lobbantani a szíveket.

Andrea Riccardi történész szerint Ferenc pápa számára a nép nem puszta díszlet és nem csak a keresztényeket, a hívőket jelenti. Népi teológiája nem egyenlő a populizmussal: üzenete az, hogy az egyháznak vissza kell szereznie helyét a globális világban, mely minden szinten elveszítette központját. Az emberi közösség képviselte központot Ferenc pápa az egyre inkább a peremre sodródók között találja meg, azt hangoztatva, hogy lélek nélkül embertelenné válunk és a társadalom nagyságát a rászorulók iránti bánásmóddal lehet lemérni. Riccardi szerint ezzel Ferenc pápa a globális világ első pápája lett.

S valóban, a Jezsuita szentatya megnyilatkozásait követve lépten-nyomon a világ iránti nyitásba botlunk. Fáradhatatlanul ostorozza az egyházat, de nemcsak szóból él, hanem tettekből is. Egy szerényebb, ám szeretet-teljesebb egyházat kíván, ahol a püspökök nem a legújabb autócsodákban tetszelegnek, és ahol a legkisebb sincs kirekesztve. Ugyanakkor példátlan nyitottsággal ismeri fel és használja ki a modern kor adta kommunikációs csatornákat. Személyes példamutatása – elveti a pápai pompát – egyre több embert nyit meg, ennek ellenére sokan mindezt egyszerű bohóckodásnak tartják. Sértő számukra az egyszerű fehér reverenda, az inkább gyalogló pápa, a táncoló püspök, a focizó plébános. Hosszú sorokban lehetne sorolni az elégedetlenség miértjeit, de végül is az egészet egyetlen félelemre lehet visszavezetni: a tekintély elvesztésének félelmére.

Egyet azonban elfelejtenek. A tekintélyt nem lehet erővel megszerezni és megtartani. Azt terrornak hívják. Tekintélye csak annak lehet, akit egyre többen szeretnek, miközben elismerik tetteit, munkáját, tudását, céljait, de még hibáit is. Miért is ne táncolhat egy, tíz, vagy akár száz püspök a fiatalokkal a riói Copacabana strandon, miért ne focizzanak a papok, járjanak kocsmába, közértbe, fesztiválokra, moziba? Miért nem viccelhetnek, sírhatnak, miért nem lehetnek rossz, vagy jó személyiségű emberek? Mert papok?

Nem, ők elsősorban emberek, csak más a hivatásuk. S mint a hívőket sem a csupán a misére járás, úgy a papokat sem a misézés üdvözíti, hanem a cselekvő szeretet. Fontos persze a mise, a vallás, de a hit holt tettek nélkül. Nemcsak a vasárnapi mise egy órájában kell egymásra mosolyogni, békejobbot nyújtani ismeretlen embereknek, akik mellettünk ülnek, hanem a hét többi 167 órájában. S ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamednek kell elmennie a hegyhez. Más szóval a papoknak ott kell lenniük, ahol a leginkább szükség van rájuk. Emberként az emberek között, mert csak így tudják a hétköznapi élethelyzetekben megérinteni a nélkülöző lelkeket.