Számos szappanopera-láz söpört már végig ezen a vidéken. A nyolcvanas évek Isaurája meg az amerikaiak Dallasa és Dinasztiája után a kilencvenes évek egyértelműen a latin sorozatoké voltak. Utcák néptelenedtek el, petíciók íródtak egy-egy hős kiszabadítására, sőt, amikor a boszniai szerb tévének megtiltották a Cassandra című sorozat engedély nélküli vetítését, olyan szintű elégedetlenségi hullám söpört végig Banja Lukán és környékén, hogy a nemzetközi közösség végül maga fizette ki a sugárzási díjat és mehetett tovább a sorozat.
Napjainkban hasonló őrületet jelentenek a török sorozatok, azok közül is a Szulejmán című történelmi szappanoperának nevezett produktum. A fényűzően elkészített sorozatnak azonban csak a környezete történelmi, maga a történet sokkal inkább a néhai szultán szerelmi életével foglalkozik, mint a kor történelmével. Valószínűleg ezért is vette magának a készítő a jogot, hogy úgymond szabadon nyúljon a történelmi tényekhez.
A Szulejmán hatalmas népszerűségnek örvend Szerbiában, Boszniában és Horvátországban is. Az utóbbi esetben az öt legnézettebb sorozat közül az első helyen áll, de érdekesség, hogy a lista további három helyén is török készítésű produkció található. Magyarországon három rész után a sorozat elérte a 400 000 nézőt.
Mindeközben a szerbiai néző annyira belefeledkezik a mesébe, hogy nem is tűnik fel neki a történelmi tények átértelmezése. Erre történészek hívták fel a figyelmet. Egyikük rosszallással állapítja meg, hogy miközben a sorozatban Szulejmán vígan nyargal be Belgrádba, ahol a leigázott szerbek szinte csak, hogy nem kínálják őt kávéval meg ratlukkal, addig a valóságban 900 védő halt meg, a szultán pedig 60 védő levágott fejét tűzette a šabaci vár ormaira.
Čedomir Antić történész szerint az államnak reagálni kellene magára a sorozatra, amely szerinte történelemhamisító és valójában a törökök kulturális propagandájának eszköze.
Arról valóban lehetne vitázni, hogy az államnak egy ilyen típusú tévéműsorra reagálnia kell-e, az azonban tény, hogy az egész mögött áll egyfajta stratégia.
Néhány évvel ezelőtt, amikor Törökországban jártam, meglepve tapasztaltam, hogy a törökök miután értesülnek róla, hogy Szerbiából érkeztünk, kedvesebben viszonyulnak hozzánk. Idegenvezetőnk elmondta, hogy a török iskolákban a mai napig a történelemtanítás során az hangzik el, hogy a Balkán a törököké, csak hát nekik onnan a geopolitikai viszonyok módosulása miatt ideiglenesen ki kellett vonulniuk, de amint lehetőség lesz rá, visszatérnek. A török gyerekeknek azt tanítják, hogy a szerbeknek is nagyon jó volt ez az együttélés.
Tulajdonképpen ez látható ebből a sorozatból is. Na és az is tény, hogy a mai modern Törökország egy másfajta viszonyulással igyekszik folyamatosan kiterjeszteni befolyását egykori területeire. Igaz ez a gazdaságra, ahol egyre több török befektető érdeklődik balkáni beruházások iránt, a politikára, ahol például a két, évekig háborúban álló sandžaki politikust, Ugljanint és Ljajićot is isztambuli közvetítéssel békítették meg. És igaz a kultúrára, ahol semmi mást nem tesznek, mint az amerikai mintát másolják. Amerika a keleti rendszerváltásokat követően importálta saját életformáját: a hamburgert, a talk-show-kat és a többit. Törökország most ugyanezt teszi, és ha jobban meggondoljuk, Szerbiában nincs is olyan nehéz dolga. Hiszen a zenében mindig is jelen voltak a törökös dallamok, az úgynevezett turbófolk műfaj jelentős része a keleties ritmusokon alapszik, a gyorséttermi kaja helyett sokkal inkább eszünk csevapot, burekot, édesség gyanánt meg ratlukot és baklávát, na és ma már szinte csak nálunk van fogyasztási kultúrája a török kávénak.
A török birodalom, mentalitásával, kultúrájával igazából soha nem is tűnt el ebből a térségből, Szulejmán mindvégig itt volt a kapuk előtt, mint Anti, a portás, úgyhogy, miközben egyesek az EU és Oroszország között vacillálnak, addig Törökország, nevető harmadikként, egy kis tévés „szappanozás” után könnyedén elviheti a prímet.
