„Egy felvonás kevés lett volna, három pedig sok” – mondta állítólag Samuel Becket, amikor a Godot-ra várva című, világhírű kétfelvonásos abszurd művének terjedelméről faggatták. A gondolat most más értelemben és vonatkozásban aktuális. A szerb kormány átalakításának ugyanis immáron a végéhez közeledik a második felvonása is. Sokkal okosabbak pedig lényegében most sem lettünk, hiszen hogy mi következik, azt csak találgathatjuk továbbra is. Érdemes talán – kivételesen – egy-két gondolat erejéig Beckettnél maradni, hiszen szóban forgó színművének hangulata, úgy tűnik, valóban nem sokban különbözik attól az érzéstől, amit mi, Szerbia polgárai élünk át valamiféle újabb kori csodára, megváltásra várva. Az abszurdnak titulált színpadi irányzat vezéregyéniségének, Samuel Beckettnek első színpadi sikere, a Godot-ra várva a drámatörténet egyik legismertebb, egyben talán legtalányosabb alkotása. Magát a szerzőt gyakran, de mindig eredménytelenül faggatták arról, hogy kit vagy mit ért Godot-n, van-e valós vagy szimbolikus jelentősége alakjának. A szakirodalom szerint sosem válaszolt egyértelműen, de a lehetséges értelmezések egész sorát vetette el. A mű hangulatában észlelhető, társadalmon, történelmi időn kívüli banalitások mögött az ember és a világ kapcsolatának végső feltárása is megtörténik. Az író szembesíti olvasóját az emberi lét eredendő alapkérdéseivel, valamint létünk feltételezhető értelmetlenségével. A várakozás állandósul a műben, akárcsak mostanság Szerbiában, ahol az emberek egy része még mindig hisz a különféle megváltókban, másokat pedig már teljesen hidegen hagynak a gazdasági jóléttel kapcsolatos bejelentések és várakozások, elfogadták, hogy az elkövetkezőkben itt nem lehet jobb ennél, mint ami most van. A hazai sajtó egyik része a lehetséges „messiások” közül máris nekiment az új pénzügyminiszternek, összeesküvést feltételezve kinevezésének hátterében. Máshol viszont a zsenialitásáról és az érdemeiről olvashatunk, ami előrevetíti, hogy ez a lángelme a gyakorlatban is érezhető változásokat tud majd generálni intézkedéseivel, javaslataival, meglátásaival. Egyik helyen azt olvashattuk, az állami költségvetéssel kapcsolatban elmondta: csökkenteni kell a kiadásokat, növelni a bevételeket. Ezt nyilván eddig is tudtuk, ahhoz viszont nyilván valóban zseniális megoldások kellenek majd, hogy a korrupciótól átitatott, erkölcsileg lerongyolódott, kényszerből csalásra szakosodott társadalmunkban rendszeresen fizessék az adókat és járulékokat, megszűnjön a feketén történő foglalkoztatás, a mutyizás, kényszerből vagy hirtelen öntudatra ébredésből, de mindenki elkezdjen a kívánatos társadalmi normák szerint viselkedni és eljárni. A zsenialitás, úgy tűnik, a megvalósításhoz kell majd, nem pedig annak kiötléséhez, hogy mi a teendő. Mission impossible – lehetetlen küldetés? Meglátjuk…
Zéró tolerancia
Szerbiában a pénzügyi fegyelem fokozására van szükség, ez minden kétséget kizáróan igaz. Ennek kapcsán pedig el is hangzott már a szándék: zéró toleranciát vezetnének be az adócsalókkal szemben. Szintén hallhattuk a zéró tolerancia fogalmát a korrupciós esetekkel kapcsolatban is. Egyszerűen és szépen hangzik mindez. Tudjuk azonban az előző évtizedek tapasztalataiból is, hogy a gyakorlati megvalósítás mennyire nehéz, esetenként talán lehetetlennek fűnő feladat. Az egyszerű ember is azonnal azt mondja, a cégek fizessenek adót bevételeikből, a korrupt személyeket pedig meg kell büntetni. Sokan figyelmeztetnek azonban, hogy az adófizetés elmulasztása esetében nem mindegy, hogyan értelmezik majd a zéró toleranciát. Nyilván különbség van ugyanis az olyan esetek között, amelyekben egy vállalkozás anyagi nehézségek miatt nem fizette be adókötelezettségeit (miközben nem tagadta meglétüket), valamint az olyan esetek között, amelyekben az adót eleve elcsalták, tehát eltitkolták, nem számolták el, „feketéztek”. A zéró tolerancia fogalma ugyanis nem enged(het)i meg, hogy különbséget tegyenek az ilyen esetek között. Persze az is kétségtelen, hogy nem árt néha rigorózus intézkedéseket kilátásba helyezni, vagy azok elengedhetetlen voltára hivatkozni, hiszen már említésük is eredményeket hozhat, illetve visszatartó ereje lehet. Olyannyira, hogy végül a valós intézkedést meg sem kell hozni. A gyakorlat megmutatja majd, hogyan működnek az elképzelések a gyakorlatban, mik lesznek majd a konkrét intézkedések, és lesz-e elég akarat és erő ahhoz, hogy a kétségkívül fájdalmas lépéseket is megtegye a kormány.
Munkahelyek szűnhetnek meg
Sokan helyesen azt gondolják, a rend és a fegyelem a pénzügyek terén csak jót hozhat majd, természetesen, ha sikerül megvalósítani. Hosszú távon ez mindenképpen így van. A rend és a fegyelem bevezetése azonban nem csak azok számára lesz majd fájdalmas, akiket közvetlenül érint. Benne van a pakliban, hogy lesznek majd cégek, amelyek nem kerülhetik el a csődöt, ha behajtják rajtuk az adóhátralékokat és az egyéb tartozásokat. A csőd pedig a munkahelyek elvesztését jelent. A „becsődölt” vállalatok helyét azonnal mások veszik át a piacon. Tudjuk, a mai kiélezett globális versenyben mennyire nehéz lesz majd egyszer újra piaci részesedést szerezni. Másrészt mindezek ellenére sem engedhető meg a kettős mérce alkalmazása, mert azzal hitelét veszítené az egész, és valószínűleg a politikai hátterű szelekció is elkerülhetetlenné válna. Igazságos megoldást találni az ilyen esetekre pedig szintén lehetetlen, mert valószínűleg nem is lehet minden szempontból igazságos mércéket megszabni. Mindezek ellenére kell, hogy legyen (legkevésbé rossz) megoldás, és keresni kell az oda vezető utat. A hazai viszonyokat ismerve azonban félő, hogy egy idő után ez a kilátásba helyezett „cipő” is szorítani kezd majd bennünket. Godot-ra várva – illetve a becketi művel kapcsolatos hasonlatosságokra visszatérve – fennáll egy olyan forgatókönyv lehetősége is, amelyben a főhős végül ugyanazt mondja majd, mint a mű egyik főhőse, Estragon, amikor nem tudja a cipőjét levetni: „…hiába, nem megy…” Reális részleteken alapuló valóságunk így válik majd még inkább irreálissá, ha nem lenne máris eléggé távol a realitás talaja tőlünk. Ez a cipő pedig, amit most valószínűleg ránk fognak majd húzni, talán nem lesz azonnal elviselhetetlen, de félő, hogy egy idő után szorítani kezd majd, és éppen úgy nem tudjuk majd (sokáig) levetni, mint a szóban forgó abszurd dráma szereplője. Az indoklást pedig – felfoghatjuk így is – szintén Becket művében mondja ki a másik szereplő, Vladimir: „Ilyen az ember. A cipőt hibáztatja, holott a lába a hibás.”
