Közhellyé vált mára már a tény, hogy az emberiség lassan felszámolja saját élőhelyét, az önpusztítás egy sajátos formáját űzi – talán valóban nem minden esetben teljesen tudatosan – miközben az egészet hajlamosak vagyunk úgy felfogni, hogy minden a haladás és a fejlődés érdekében történik.
A „nyugati típusú modernizáció” jelzőjével gyakran illetett folyamat az egész bolygónkra kiterjedő egyfajta diktatúrát eredményezett, ami sokak véleménye szerint éppen most érte el egyik kritikus fejlődési szakaszát. A globalizáció az emberiség egyik újabb létformájává vált, és amennyiben a világ nem lesz képes a vadhajtásainak lenyesegetésére, lehet, hogy egyben utolsó létformánk is lesz. Mintegy kétszáz évvel ezelőtt, a kapitalizmus hajnalának nevezhető korban a gyors iparosodás következtében hirtelen megnőtt az emberiség energiaszükséglete. Az előtte évezredekig használatos emberi és állati izomerő, vagy az alkalmanként, és csak gyenge hatásfokkal hasznosított szél és vízenergia ekkor már kevésnek bizonyult. Ha az emberiség nem fedezte volna fel a fosszilis energiahordozókat és nem tanulta volna meg azok használatát, a történelmünk biztosan egészen másként alakult volna. A szakemberek becslései szerint a kőolaj, szén és földgázkészletek létrejöttéhez kétszázmillió év kellett, a modern kori ember pedig két-háromszáz év alatt alacsony hatásfokon „eltüzeli” az egész hatalmas készletet. A technológiai fejlődés tehát ennek tükrében a milliószorosára gyorsította egy eredetileg természetes folyamat ellenkezőjét. A szénhidrogének körforgása a természetben egy állandó folyamat, és nem kell a szakterület alapos ismerőjének lenni ahhoz, hogy megállapíthassuk, a természetben az évmilliók során kialakult bonyolult és kényes egyensúlyrendszer valószínűleg nem tud olyan módon alkalmazkodni ehhez a tempóhoz, hogy annak ne lennénk megrázó következményei. Ami körülöttünk az emberek egészségével, a vízzel, a levegővel, a természetes élőhelyekkel történik, az mind arra enged következtetni, hogy zsákutcába jutottunk, és sajnos talán már nincs is visszaút.
HANYATLÁS
A tágabb értelemben vett mostani nyugati birodalom elődjének a Római Birodalom tekinthető. Évszázadokon keresztül egy domináns és prosperáló hatalom volt. Voltak hosszú időszakok, amikor esetleges hanyatlása elképzelhetetlennek tűnt. A történelem ezt így jegyzi, noha nem lenne szabad elfelejteni, hogy a Római Birodalom aranykora idején is voltak olyan, más értékrendeket preferáló kultúrák, melyek demográfiai potenciálja évezredeken át messze meghaladta a nyugati világ elődjeként számon tartott birodalomét. A 2008-as világgazdasági válság kitörésekor sokan tudni vélték, a globális világrend hanyatlása megkezdődött, az összeomlás elkerülhetetlen. Az agónia azóta is folytatódik, a teljes összeomlás azonban – amennyiben nem sikerül elkerülni – nyilván nem fog egyik napról a másikra lezajlani. Történelmi tanulságok szerint a Római Birodalom hanyatlása is évszázadokig tartott, így ha ökológiai katasztrófák nem gyorsítják fel, lehet, hogy a most meglévő világrend hanyatlása is eltarthat még évtizedekig, évszázadokig is akár, a teljes végkifejletet a ma élő emberek már valószínűleg meg sem érik. A folyamatok azonban felgyorsulni látszanak. A kapitalizmus létezésének meghosszabbításához paradox módon egy kommunista diktatúra elképesztő eredményei járulnak hozzá. A történelem során még soha, egyetlen ország modernizációs folyamata sem eredményezett ilyen hosszú ideig tartó gazdasági növekedést, mint Kínában. Sajátos szimbiózisa alakult ki mára Kínának a világ nyugati részével, és annak vezető államával, Amerikával, de ez a szimbiózis nem biztos, hogy hosszú távon fenntartható. A világtörténelem mindenkori legnagyobb devizatartalékát felhalmozva Kína ma már mintegy ezermilliárd dollárnyi amerikai államkötvényt birtokol. Enyhe túlzással ma már mindent Kínában gyártanak, ennek pedig az a következménye, hogy Kína folyamatosan tarolja a világ exportpiacát, hiszen a nyersanyagok és az energiahordozók iránt folyamatosan hatalmas keresletet gerjeszt, a termelés ugyanis inputok nélkül nem lenne fenntartható, annak ellenére, hogy maga is jelentős nyersanyagbázissal rendelkezik.
ELEGENDŐ, HA OLCSÓ A MUNKAERŐ?
Kína esetében a már említett szempontokon kívül nem szabad szem elől téveszteni még néhány tényt. Leginkább a népességét (a Föld minden negyedik lakója kínai), a gazdasági növekedés impozáns ütemét (évtizedek óta évi 8 százalék feletti növekedést produkál) emlegetik, miközben Kína kiépített egy félig rejtett világhatalmi struktúrát is. Nincsenek pontos adatok, de becslések szerint több tízmillióra tehető azon kínai családok száma, melyek a világ más országaiban élnek, leggyakrabban mikro-vállalkozásokat működtetnek és a kínai termékek forgalmazásával foglalkoznak. Állítólag Amazónia őserdeinek majdnem érintetlen zugaitól kezdve Fekete-Afrika legsötétebb pontjain keresztül ma már mindenütt ott vannak. Csupán leírva, a siker titka nagyon egyszerűnek tűnik. A kínai munkás a nyugati bérek töredékéért képes és hajlandó a világpiacok számára szinte az összes szükséges termék előállítására, a hálózat pedig képes megoldani a termékek hatékony disztribúcióját.
Mások szerint Kína csupán azért tud ilyen szédítő növekedési tempót elérni, mert elmaradottságából, az alacsony bázisból eredően, van honnan növekednie. Az életkörülmények az elmaradottabb vidéki részeken állítólag még mindig középkori szinten vannak. A gyors fejlődés elképesztő környezetszennyezéssel jár, vannak olyan vélemények, hogy pl. a vízhiány hamarosan megállítja majd a növekedést. Belső problémái ellenére azonban most Kína a motorja a világgazdaság fejlődésének, bár ez az állítás is rengeteg ellentmondást rejt magában. Sőt, még olyan vélemények is vannak, hogy a kínai gazdasági adatok nem pontosak. Egyes vélemények szerint nincs meg a nyolc százalék körüli gazdasági növekedés, más vélemények éppen ellenkezőleg, azt állítják, jócskán felette van, csak eltitkolják. Az is ellentmondásokat rejt magában, amikor azt állítják, hogy mára a kapitalizmus tagadása lett – Kínában megtestesülve – a fejlődés motorja. A kínai modell ugyanis, a lényegét tekintve, csupán egy kommunista diktatúrával spékelt vadkapitalizmus.
Egy másik megállapítás szerint a kínai siker titka csupán a még mindig alacsony gazdasági fejlettség miatt a rendkívül olcsó és óriási mennyiségben rendelkezésre álló és könnyen elérhető munkaerőben rejlik. Ennek cáfolata viszonylag könnyű! Ha ugyanis tényleg ilyen egyszerű lenne a titok nyitja, akkor most Szerbia is szédületes tempóban fejlődne…
