A modern értelemben vett közgazdaságtan mintegy 400 éves története bizonyos szempontból a liberális és a merkantilista eszmék párharca. Az utóbbi évtizedek meghatározó doktrínája a liberalizmus, mely a szabad piacok mindenhatóságát hirdeti. A merkantilizmus ugyanakkor – ahogyan mondani szokás, köszöni, jól van – nem tekinthető végérvényesen túlhaladott elképzelésnek, annak ellenére, hogy hirdetői sem tagadják, bizonyos tételeit felül kell vizsgálni és újrafogalmazni. Kezdetben a merkantilizmus hívei például azt állították, az állam gazdaságpolitikájában olyan intézkedésekre van szükség, melyek a nemesfémek felhalmozásának elősegítését szolgálják. Ezt az elképzelést a későbbiekben számos kritika érte, hiszen való igaz, hogy a felhalmozott aranyat, ezüstöt, kincset és pénzt nem lehet pl. megenni, és önmagukban nem jelentik a jólét alapját. Másképpen, tágabb értelemben nézve azonban – és nyilván a legvérmesebb merkantilisták is tudták, hogy az arany nem ehető – a merkantilizmus az állam és a magánvállalatok egyfajta szimbiózisát, a kölcsönös előnyökön alapuló együttélését jelentheti, ami nem biztos, hogy a jövőben nem lesz jól alkalmazható modell. A némiképp modifikált merkantilista modellek ma is viszonylag jól működnek pl. az ázsiai országokban, amelyekben legtöbbször nem ezzel a jelzővel illetik, hanem állami-vállalkozói együttműködésről, üzletbarát állami politikáról beszélnek. A liberális és a merkantilista irányzat közötti különbséget sokan abban látják, hogy az előbbi számára a fogyasztók érdeke mindenek felett áll (fogyasztói társadalom), a merkantilisták viszont a termelést tekintik a legfontosabbnak. Szerintük a gazdaságnak a termelésen alapuló egészséges szerkezete a legfontosabb, a fogyasztást pedig a magas foglalkoztatottság és a bérek reális, megfelelő szinten történő tartása önmagában képes generálni. A történelmi tapasztalatok alapján és a jelenlegi körülményeket figyelembe véve, nem vitás, hogy az Amerikai Egyesült Államok a liberalizmus legtipikusabb megtestesítője. Ha a legtipikusabban merkantilista ország után kutatunk, Kína juthat az eszünkbe – a leírtak tükrében –, noha a kínai vezetők talán sosem használják magát a kifejezést, főleg nem illetik magukat ezzel a jelzővel, és nyilván hevesen tiltakoznának is az ellen, hogy a világ legnépesebb országát, bolygónk második legerősebb gazdaságát ezzel a jelzővel illessék.
A VÁLTOZÁS SZELE
A kínai gazdasági sikerek mögött – ha hosszú távon is sikernek minősíthető a nagymértékű környezetrombolás mellett zajló szédületes gazdasági bővülés – tudatos és eltökélt gazdaságpolitikát fedezhetünk fel. Folyamatosan és nyíltan szubvencionálják az ipari termelést, az árfolyam-politikát tudatosan úgy alakítják, hogy a kivitelt ösztönözze, emellett a kivitelre termelő cégeket adókedvezményben is részesítik. Liberális nézőpontból a külföldi vevőknek kedvezve a kínai fogyasztókat károsítják meg. Ez azonban nyilván csak a jelenség egy adott metszetét vizsgálva érvényes. Más perspektívából szemlélve a kétségkívül létező veszteség úgy tekinthető, mint a hosszú távú fejlődés, egy modern és erős gazdaság megalapozásának járulékos költsége.
Az utóbbi fél évszázadban a két modell jól megfért egymás mellett, hiszen a már fejlett és gazdag államoknak is jól jött az olcsó keleti áru. Ahogyan a világon semmi, úgy az effajta szimbiózis sem tarthat örökké. A liberális modell most már kénytelen a következményekkel is szembenézni. A növekvő munkanélküliség, a növekedési kilátások romlása e folyamat távlati következményeként is felfogható, noha természetesen, mint mindig, ebben az esetben is van számos más befolyásoló tényező. Az Amerikai Egyesült Államok a jelek szerint kitart eddigi gazdaságpolitikája mellett, ami a szabadpiac mindenhatóságába vetett hit és a pénzkínálat folyamatos bővítésén alapul. Kína esetében viszont egyelőre nem tudni, hogy az országot diktatórikus módszerekkel irányító kommunista párt vajon kitart-e a több évtizeden keresztül alkalmazott, és lényegében sikeres gazdaságpolitika mellett. Vannak ugyanis olyan jelek, melyek arra utalnak, hogy az új pekingi vezetés is kénytelen lesz módosítani az irányvonalat. A gyors tempóban növekvő külkereskedelmi mérlegtöbblet, a nemzetközi nyomásgyakorlás, valamint a belső nyugalom megőrzésének érdeke elővetítheti a változások szelét. A trendek alapján a jüan fokozatosan, de megállíthatatlanul felértékelődik, a hazai fogyasztás pedig megnő, ezzel egyidejűleg az ország veszíteni fog külső versenyképességéből.
AZ ELKÉPZELÉS
Sokat olvashatunk arról, hogy a még mindig időszerű világgazdasági válság felgyorsítja a változásokat, és a gazdasági súlypontok jelentős eltolódásával kell számolni. A PricewaterhouseCoopers (PwC) nemzetközi szolgáltató cég makrogazdasági elemzői által készített legfrissebb tanulmány szerint 2050-ben az USA és Kína lesz – messze megelőzve másokat – a világ két gazdaságilag legerősebb állama. Amíg azonban ma Amerika mögött Kína még mindig lemaradást jegyez, 2050-re Kína már messze megelőzi majd vetélytársát. Ez azonban csak becslés, jóslat, még akkor is, ha szakszerűen, matematikailag, statisztikailag és közgazdaságtudományi szempontból is elfogadott módszerekkel dolgoztak. A politikai fejlemények, a természeti katasztrófák és a klímaváltozás mind olyan tényezők, melyeket nem lehet nagy pontossággal modellezni.
A PwC elemzése szerint tehát Kína átveszi az USA vezető helyét a világgazdaság élén, sőt, 2050-re 30 százalékkal túlhaladhatja. Harmadik lesz a sorban – Japánt megelőzve – Brazília vagy India, és az évszázad közepére az Egyesült Államok mutatóit már 90 százalékkal megközelíthetik. Ha a mostani trendek folytatódnak, a század közepére Oroszország, Mexikó és Indonézia is nagyobb gazdasággal rendelkezik, mint most Németország vagy Nagy-Britannia. Sőt, Németországot európai „trónjáról” is letaszíthatja Törökország.
A súlyponteltolódások azonban kiszámíthatatlanok, és komoly geopolitikai és stratégiai ellentétekhez és összetűzésekhez vezetnek, hiszen a piacok már hagyományosan domináns szereplői nem könnyen adják át helyüket az egykori második és harmadik világ országainak. A PwC-elemzés valóban sok szempontot figyelembe vesz, mégis fenntartásokkal kell elfogadni. Nem számol pl. azzal, hogy az előrejelzett növekedést Földünk bioszférája elbírná-e? Mert valószínűleg nem! Sok más szempontot sem vesz figyelembe az elemzés. Többi között azt sem, hogy mi lesz akkor, ha például közben mégis megvalósul a grafittikon újra gyakran felbukkanó elképzelés: „Szerbia Tokióig”. Mert abban az esetben az egész tanulmányt dobhatják a szemétbe, úgy, ahogy van…
