A „szerb Davosként” emlegetett kopaoniki üzleti fórum egy panelvitával ért véget, melynek témája jelenleg a leggyakoribb hétköznapi téma is talán: mezőgazdaságunk helyzetéről volt szó, az élelmiszer-biztonsággal kapcsolatos gondok tükrében. A fórum egyébként az előzetes bejelentésekkel ellentétben (egyelőre úgy tűnik), nem hozott sok újat, vagy nagy áttörést. Talán még azt is elmondhatjuk, a jubiláris huszadik üzleti konferencia – a szokásos beszámolókon kívül – nem keltett még komolyabb sajtóvisszhangot sem.
A NÉMET TÍZSZER HATÉKONYABB?
Mezőgazdaságunk – valamint a rá épülő feldolgozóipar – talán az egyetlen olyan ágazat, melyre a jövőben egészen építeni lehet, melyben egészen biztosan komparatív előnyeink is vannak, és mely ágazat egészen biztosan ezer sebből vérzik. Ennek ellenére – mások szerint éppen ezért – ez az az ágazat, amely az elmúlt közel negyed évszázadban biztosította országunk lakosai számára a túlélést, a fennmaradást. Tette ezt úgy, hogy közben többnyire mostohagyerekként kezelték, vagy olyan „fejőstehénként” tekintettek rá, amivel nem kell túl sokat törődni, elég „szívós” az önmagában is. A kopaoniki üzleti fórum utolsó napját szinte teljes egészében az agrárpolitikai kérdések megvitatásának szentelték, erre az ágazatra épülne ugyanis az ország mostanában sokat emlegetett újraiparosítása. Az utóbbi hónapok fejleményei azonban rádöbbentettek mindenkit arra, hogy a mezőgazdasági termelés fellendítése nem csupán egy, vagy két tényező függvénye. Egy nagyon összetett feladat, amit fokozódó versenyhelyzetben, rossz startpozícióból, és bonyolult hazai és nemzetközi körülmények között kellene megvalósítani. Miközben egyre többször hallhatjuk, hogy amíg egy átlagos szerbiai mezőgazdasági termelő 15 ember számára termeli meg a szükséges élelmiszer-mennyiséget, addig a németek esetében ez a mutatószám 156. A nemrégiben – fél évszázadot követően – újra megejtett mezőgazdasági összeírás adatai szerint egy átlagos szerbiai családi gazdaság 4,5 hektáron gazdálkodik, egy kisebb kéttengelyű traktorral műveli földjét, egy szarvasmarhából, négy sertésből, három birkából és 26 baromfiból álló jószágállománya van, amihez hozzátartozik még egy család, illetve egy kaptárnyi méhecske is. Természetesen ez csak a statisztikai átlag, a valóságban lehet, sőt nagyon valószínű, hogy egyetlen családi gazdaság sem azonosítható egy az egyben az átlagossal. Ennek ellenére a statisztikai adatok mégis megmutatják, hogy a birtokszerkezet egészen biztosan nagyon távol van attól, ami ideálisnak mondható. Egyben felmerül az a kérdés, hogy milyen intézkedésekkel lehetne elérni egy olyan folyamat elindítását, amely egy megközelítőleg ideális struktúrát eredményezne hosszú távon. Nemrég még sokan voltak, akik úgy gondolták, a piaci folyamatok majd önmagukban kialakítják az ideális arányokat. Ma már mind kevesebben gondolják úgy, hogy ez lenne a járható út. Sőt, mára már mindenki előtt kezd nyilvánvalóvá válni, hogy – egyrészt azért mert egy stratégiai, de nagyon specifikus ágazatról van szó, másrészt azért, mert más országok sem teszik ki mezőgazdaságukat a piac szeszélyeinek – ez az ágazat különös figyelmet, különleges bánásmódot, és nem utolsósorban, nem elpolitizált, hanem szigorúan tudományos bánást és megközelítést igényel.
MI VAN A TEJBEN?
A tejbotránnyal, a gombamérgek megjelenésével kapcsolatos fejleményeket sikerült elpolitizálni. Ez talán csak azért nem meglepő, mert nehéz lenne egyetlen olyan témát is megemlíteni, amit a közelmúltban Szerbiában ne próbáltak volna meg elpolitizálni. Az ebből eredő károk nem mérhetőek pontosan, de mindenki tisztában van vele, hogy hatalmas összegekről van szó. Eközben a médiában továbbra is a politikusok, nem pedig a szakemberek beszélnek arról, hogy mi is történik tulajdonképpen, pontosan mit jelent mindez, valamint, hogy mi lenne a megoldás. Egyik figyelemre méltó megállapítás, ami az aflatoxin-üggyel kapcsolatban az üzleti fórumon elhangzott, hogy a tejre vonatkozó európai uniós előírást átvettük, ugyanakkor nem vettük át a takarmányra vonatkozó normatívákat. A tej viszont takarmányból „készül”, ebből származnak a gondok. Más vélemények szerint az EU is lényegében csupán azért alkalmaz ilyen szigorú minőségi előírásokat a tejtermékek esetében, hogy ne lehessen protekcionizmussal megvádolni, ugyanakkor mégis adminisztratív akadályokat „gördítsen” az olcsó ausztráliai és új-zélandi tejpor és vaj behozatala elé, így (is) védve a saját termelőit. Az aflatoxin-botrány egyébként az utóbbi időben nem az egyetlen olyan fejlemény, amely, kétséget kizáróan, nem segít jó hírünk terjesztésében. Ha valóban az agráriumra akarunk építeni a jövőben, de érvényes ez más ágazatokban termelt cikkek esetében is, ki kell alakítani a saját márkaneveinket, illetve magának Szerbiának egyfajta márkanévvé kell válnia. E nélkül valóban csak nyersanyagtermelő gyarmattá válhatunk.
MÁRKANEVEK KELLENEK
A márkanév, vagy divatos szóhasználattal a brand lényegében nem más, mint amit az emberek gondolnak egy termékkel kapcsolatban, amikor kapcsolatba kerülnek annak bármiféle megnyilvánulásával. Ha valaki már előbbről ismeri az adott terméket, akkor bizonyos gondolatok, érzelmek születnek a fejében azzal kapcsolatban: ez a brand. A márka tükrözi mindazt, ami egy adott termékkel vagy szolgáltatással kapcsolatos. Ezek elsősorban a minőség, elérhetőség, ár, érzelmek, gondolatok. Ez ugyanúgy vonatkozhat egy országra, mint a tejfölre. A márkanév megszerzése és megtartása egy folyamat tulajdonképpen, ami lényegében egy hihetetlenül összetett dolog. Az egykori délszláv állam, a JSZSZK – ezt be kell ismerniük azoknak is, akik nem szerették – önmagában is egy brand volt, egy világmárka. A hidegháborús időszakban a kelet és nyugat közötti ügyes helyezkedéssel és lavírozással sikerült azt a brandet akkor kiépíteni. Ismerjük el, Szerbia ma sajnos még mindig inkább negatív kicsengésű márkanév lenne, ha nem lenne egy világelső teniszezőnk. Novak Đoković ma kétségtelenül az első számú szerb brand. Létrejöttéhez az állam és a politikusok viszont jóformán semmiben nem járultak hozzá. Mégis azzá vált. A specifikus jelenség talán külön tanulmányok témája is lehetne. Szerbia a jó minőségű, biztonságos és egészséges élelmiszerek származási helyeként alakíthatná ki saját brandjét. Az aflatoxin-ügy, és más hasonló esetek ellenére ez nem teljesen lehetetlen, bár tény, hogy nem is lehet egyik napról a másikra megvalósítani. Ahhoz, hogy valami márkanévvé váljon, nagyon sok feltételnek kell megfelelni, akárcsak országunknak az EU tagsághoz. Mindenesetre maga a tagság is előbbre vinne bennünket a pozitív és tartós márkanév kialakításnak irányában.
