Szerbiában kevés a jó hír, főleg kevés a gazdasági szempontú. Inkább csak arról hallani, hogy vállalkozások – és velük együtt munkahelyek – szűnnek meg, tovább folytatódik a recesszió, valamint, hogy – az utóbbi időben mind gyakrabban – negatív visszajelzések tapasztalhatóak az innen exportált áru minőségére vonatkozóan. Nem ezek a hírek vannak azonban túlsúlyban. Úgy tűnik, most mindennél fontosabb, hogy mielőbb haladást érjünk el az európai integrációs folyamatok terén.
Vezető politikusaink nyilatkozatai és a legolvasottabb médiumok által preferált stílus olyan irányban befolyásolja a gondolkodásunkat, hogy a hőn áhított uniós tagság elnyerése egy csapásra megoldást jelent majd minden problémára, köztük a gazdasági gondjainkra is. Valahogy olyan ez az egész, mint az egykoron sablonosan gyártott filmek forgatókönyve, melyben hosszú küzdelem és különféle megpróbáltatások után a szerelmesek egymás karjaiba borulnak – ez a happy end – a filmnek pedig itt szokott vége lenni. Tudjuk azonban, hogy a való világ, az élet egészen más. A valóságban szinte mindig ott kezdődnek az újabb problémák, ahol az ilyen filmekben a történet véget ér. Teljes ágazatok tönkremenetelét hozta az uniós tagság több ország esetében is, még abban az időben is, amikor az EU-ban nem voltak a mostanihoz hasonló gondok. Ma viszont ott tartunk, hogy a nemzetközi hitelminősítők, elemzők és befektetői közösségek az euróövezetet tekintik a legnagyobb globális kockázati forrásnak a világgazdaság jövője szempontjából.
Itthon is tovább sokasodnak a gazdasági gondok. A szerbiai gazdasági amara elnöke bejelentette, a napokban benyújtja lemondását. Az indoklást, ígérete szerint, lemondásának hivatalosan történő bejelentésekor hozza nyilvánosságra. A pontos indíték tehát majd csak akkor derül ki, feltéve, hogy valóban felfedi. Biztosra vehetjük azonban, hogy nem azzal magyarázza majd távozását, hogy olyan gazdasági fellendülés előtt állunk, hogy semmi szükség nem lesz a munkájára. A viszonylagos csend, ami most Európában és Szerbiában (is) tapasztalható, feltehetően egy vihar előtti csend csupán.
A LEGGYENGÉBB LÁNCSZEM
A közelmúltban kialakult ciprusi válság ellenére azt mondhatjuk, Európa viszonylag csendes. Maga a történet különleges, hiszen Ciprusról a legtöbb embernek a pénzmosás jut eszébe. A közhiedelem szerint a Cipruson „állomásoztatott” pénzek jelentős részét nem tisztességes eszközökkel szerezték. Másrészt – és ettől eltekintve, hiszen mégiscsak pénzről van szó, származzon az bárhonnan is – a ciprusi válság újra megmutatta, hogy az EU minden egyes kialakuló válságot rögtönzött válaszlépésekkel próbál meg orvosolni, mivel továbbra sem létezik egy Európa-szintű megállapodás a költségvetési kockázatmegosztás pontos feltételeiről. A ciprusi bankbetétek befagyasztása pedig gyakorlatilag a szabad tőkeáramlás korlátozását jelenti. A tőke szabad áramlása az EU négy szabadságelvének egyike. A elv kimondja, hogy minden unión belüli természetes vagy jogi személyhez kötődő tőkemozgás korlátozása vagy a diszkrimináció bármely formája tilos. A jogszabály nem csupán az EU-tagországok egymás közötti viszonylatában, hanem elvben (csak egyoldalúan) harmadik ország felé is érvényes: azaz, amennyiben a harmadik országgal kötött megállapodás erre lehetőséget nyújt, az EU oldalán sem állhat korlátozó tényező a szabad tőkeáramlás útjában. A jövő szakirodalma biztosan kiemelt helyen foglalkozik majd azokkal a fejleményekkel, melyek pontos mibenlétét nem tudhatjuk. Izgalmas kérdés azonban, hogy a jövőben milyen megoldások körvonalazódnak, illetve, hogy a tőke szabad áramlásának alapelvét hogyan lehetne újraértelmezni.
A helyzet jó ismerői arra figyelmeztetnek, Ciprus után rövidesen Szlovénia kerül majd a figyelem központjába, mint az euróövezet következő gyenge pontja. Bármi is történjen Szlovéniában, valószínű nem fogja majd alapjaiban megrendíteni az övezetet, mert arányaiban nem képez jelentős tételt. Elemzők szerint azonban a délszláv utódállam bankjai a „rossz hitelek” következtében váltak ingataggá. Megmentésük pedig jóformán megoldhatatlan feladat elé állítja az alpesinek számító ország nemrég felesküdött új kormányát.
Mindezek ellenére nem romlott jelentős mértékben a befektetői hangulat az elmúlt hetekben. Elemzők szerint azonban az aktuális hangulat bármikor gyorsan megváltozhat. A valutaunión belüli államcsőd kialakulásának, valamint egyes tagállamok távozásának veszélye továbbra is fennáll. Annál is inkább, mivel az improvizatív fellépések mellett továbbra is nagyon korlátozott az előrelépés a válság alapvető okai között számon tartott intézményi gyengeségek kezelésében. A világgazdaság egészén belül jelenleg Európa számít a leggyengébb láncszemnek. Mi pedig éppen oda igyekszünk.
DEREGULÁCIÓT AJÁNLANAK
Az elmúlt években Európa gazdasága fokozatosan gyengült, miközben Kínáé szédületes fejlődésen ment keresztül. Ennek következménye, hogy a hatalmas ázsiai ország gazdasági teljesítménye már meghaladja az euróövezetét. Amennyiben a trend folytatódik – és jelenleg minden jel arra mutat, hogy folytatódik – már a nem túl távoli 2016-ban, Kína megelőzi az Amerikai Egyesült Államokat is. Több analízis is ezt mutatja, közöttük a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet, ismertebb nevén az OECD elemzése is.
Sosem lehet teljes biztossággal előrelátni a jövőt, mégis majdnem teljesen biztosak lehetünk abban, hogy Kína gazdasága továbbra is erőteljesen növekszik, és megmarad a világgazdaság motorjaként, míg Európa hanyatlása a legoptimistább jóslatok szerint is legalább még két évig eltart. Az OECD az idén 8,5 százalékos, jövőre pedig 8,9 százalékos GDP-növekedésre számít Kínában a 2012. évi 7,8 százalék után. Az OECD helyesnek ítéli meg a kínai vezetés azon törekvéseit, melyek a gazdaság export- és beruházás-függőségének enyhítésére a belföldi kereslet növekedésére irányulnak. A legújabb makrogazdasági adatok szerint ennek a törekvésnek már meg is vannak az első eredményei. Az OECD egyúttal a gazdaság további modernizálásában a dereguláció felgyorsítását javasolja a kínai vezetésnek. Az ajánlásban olyan lépéseket fogalmaztak meg, hogy a tőkére vonatkozó különféle korlátokat fokozatosan le kellene építeni, a kamatok és az árfolyamok szabályozását pedig liberalizálni kellene.
Nyilván a kínai vezetés is tisztában van azzal, hogy a lakosság életszínvonalának folyamatos növelése az egyik legfontosabb tényező, amire összpontosítani kell, hiszen a szociális béke, a társadalmi stabilitás és nyugalom megőrzése az egyik alapfeltétele a további gazdasági növekedésnek, de magának a rendszernek a fennmaradásának is. Amíg azonban a világ más részeiben az országok éppen a dereguláció és a megfelelő szabályozás hiányából eredő gondokkal küszködnek, kevésbé valószínű, hogy a kommunista nézeteket preferáló, a proletárdiktatúra elveire épülő kínai rendszer vezetése gyors tempóban deregulációs intézkedéseket foganatosítana.
