Nem is olyan régen volt, így aztán sokan emlékezünk még azokra az időkre, amikor azt próbálták – többnyire sikerrel – a köztudatban elültetni, hogy rövidesen eljutunk egy olyan fejlettségi szintre, amikor jóval kevesebbet kell majd dolgozni. Önmagában ez nyilván nagyon viszonylagosan hangzik, hiszen abban az időben voltak olyan szerencsések, akik kevés munkából is jól tudtak élni. Abban a korban azonban egy más típusú társadalmi berendezésben éltünk, amikor a javak elosztása is egészen másképpen működött. Napi nyolc órát dolgozott az egykori „proletár”, a Nagy Feró által meg is zenésített „nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás” sok esetben, a gyakorlatban is megvalósult. Más téma lehetne, hogy a hivatalosan nyolc órás munkaidőből effektíven ki mennyit dolgozott. Többnyire azonban elhittük, hogy a mi rendszerünk az igazságos, mert nem kizsákmányoló, nem az embernek a másik ember általi kizsákmányolás az alapja. Csak álmodoztunk még abban az időben egy olyan korról, melyben mindenkinek mobiltelefonja és saját (otthoni) személyi számítógépe lesz majd.
Az egykori rendszerben – annak ellenére, hogy azt hangoztatták, mindenki tulajdonos, hiszen a termelési eszközök társadalmi tulajdonban vannak, ami az állami tulajdonnál is „modernebb”, igazságosabb valami – a tulajdonosi réteget, a tőkésosztályt lényegében megszüntették. Láttuk itthon, és Kelet-Európában egyaránt, hogy mi lett mindennek az eredménye. A javak megközelítőleg egyenlő elosztását a kommunizmus egyféle hatalmi erőszakkal, a kommunista diktatúrával valósította meg. A rendszer bukását pedig lényegében – bizonyos szemszögből vizsgálva – a hatalom eloszlásában jelentkező, hosszú távon elviselhetetlen egyenlőség okozta. Persze, nagyon sok szemszögből lehet még ezt a dolgot elemezgetni. Biztosan szerepet játszott a motivációs tényező elégtelensége, a kontraszelekció és nagyon sok más egyéb momentum is. A modern kori kapitalizmus – amiről szintén sokan hitték, hogy az egyedüli igazságos rendszer – viszont más anomáliákhoz vezetett. A hatalom elosztásában a demokratikus jelzővel illethető rendszerek – mondjuk úgy – mértékletességet tanúsítottak a kommunista diktatúrákhoz képest, amit a baloldali ideológusok a gyakorlatban a proletariátus diktatúrájaként próbáltak „eladni”. A kapitalizmus viszont – mint az mára kiderült – a javak elosztásában nem ismert mértéket. Képletesen szólva ebben átesett a (képzeletbeli) ló másik oldalára. Elképesztő mértékű vagyoni egyenlőtlenségeket produkált az önmagát gerjesztő rendszer működése. Igaz, az alkalmazotti státuszban levő réteg bevételei is jelentősen megnőttek az idők folyamán. A munkaidő hossza azonban nem csökkent úgy, ahogyan egykoron jövendölték.
Mára valóban eljutottunk oda, hogy már jóformán mindenkinek van mobiltelefonja, saját otthoni számítógépe, és mindaz, amiről az emberek 25–30 évvel ezelőtt még csak álmodtak. Mégis, ha körülnézünk tágabb és szűkebb környezetünkben, azt látjuk, hogy korántsem köszöntött be a Francis Fukuyama által leírt és el is nevezett korszak, a „történelem vége”. Olyan világban élünk, amelyben a számos megoldhatatlannak tűnő probléma folyamatosan továbbiakat szül. Recesszió, pénzügyi válság, adósság spirál, munkanélküliség és kilátástalanság, csupa ilyen negatív folyamatokról hallani.
A világ nemrégiben még két riválisnak számító rendszere tehát egyaránt aránytalanságokat szült. Az egyik és a másik modell is úgy tűnik, kifulladt. Ha ugyanis olyan az elosztási rendszer, melyben a szereplők közel azonos mértékben részesülnek a javakból, akkor megszűnik a motiváció, a rendszer végül belülről kezd felbomlani. A tapasztalatok viszont azt mutatják, hogy ha ennek az ellenkezője érvényesül, ha megteremtjük a klasszikus értelemben vett piaci viszonyokat, akkor kezdetben jelentősen megugrik ugyan az elosztható termékek mennyisége, de később elképesztő jövedelmi aránytalanságokat és ennek következtében abnormális elosztási különbségeket eredményez. Az emberek talán még el is fogadták volna, hogy az egyenlőtlenségek folyamatosan nőjenek, annak a fejében, hogy a jólét úgymond „leszivárog” a társadalom alsóbb rétegeihez. A modell valóban jól működött, amíg az egyes államok gazdaságai egymástól relatíve elszigetelten működtek. Azt is hozzá kell tenni, hogy a sikerekhez persze sokban hozzájárult a gyarmati, majd később a félgyarmati országokból származó olcsó nyersanyag. Mindez azonban a globalizációt gerjesztette, maga a globalizáció pedig paradox módon egy olyan hatást fejtett ki, ami végül megszüntette a nemzetgazdaságok elszigeteltségét. Kialakult egy teljesen új helyzet, amivel az emberiség úgy tűnik, máig sem nagyon tud mit kezdeni, illetve nem látni azokat a hatékony mechanizmusokat, melyekkel mindezt befolyásolni tudnánk, valamiféle jó irányba lehetne terelni. Világossá vált, hogy amennyiben valamilyen módon nem kontrolláljuk a folyamatokat, felszámoljuk saját életterünket, és saját fajunkat a kihalás szélére sodorjuk.
A bolygó élővilágán belül az ember az egyedüli olyan specifikus faj, mely képes különféle tudatosan felépített szociális rendszereket, szervezeteket létrehozni. Tudatosan képesek vagyunk tehát a társadalmi rangsort és a társadalmon belüli mozgásokat is befolyásolni, ezért vagyunk képesek az elosztást is befolyásolni, az ilyen befolyásból eredő úgynevezett visszacsatolási mechanizmusokat viszont lehet, hogy még nem ismerjük eléggé.
Eljutottunk a technológiai fejlettség olyan szintjére, amikor az emberi szükségletek kielégíthetőek lennének globális szinten. Azt tapasztalhatjuk viszont, hogy az éhezők és egyéb szélsőségesen nehéz helyzetben lévő csoportok alkalmi megsegítésén kívül nincsenek olyan kidolgozott szabályozási rendszerek, melyek az anyagi javak majdnem optimális elosztását biztosítanák.
Régészeti leletek tanulságai szerint már a primitív kőkorszaki társadalmakban is létezett valamiféle elosztási rendszer, léteztek az elosztásra vonatkozó íratlan társadalmi normák. Bizonyítékokat találtak még arra vonatkozólag is, hogy már az őskorban voltak olyan közösségek, amelyek a valamilyen szempontból hátrányos helyzetűeket eltartották. A jelenlegi fejlettségi szinten pedig már nyilván az lenne a normális, ha a klasszikus értelemben vett alanyi jogon járna mindenkinek az, amire alapvetően szüksége van, mint például az élelem, lakás, ruházati cikkek stb. Igen ám, de az is tény, ha az olyan – esetenként negatív – emberi tulajdonságok a fejlődés generátorai, mint a mohóság, kapzsiság, telhetetlenség. A korabeli drámák és történelmi feljegyzések azt tanúsítják, mi magunk nem sokat változtunk, csupán az évezredeken át felhalmozott tudás vezetett el bennünket a technológiai fejlettség mai szintjére. Oda is eljutottunk, hogy átlagban egyre kevesebbet dolgozunk. Ez azonban sajnos nem azért van, mert olyan fejlettek lettünk, hogy nem is kellene, hanem azért, mert egyre többen vannak azok, akiknek nincs rá lehetősége.
