Az elmúlt időszak egyik vezető külföldi gazdasági híre, hogy már a közeljövőben vége szakadhat az Egyesült Államokban a monetáris lazításnak. Ez viszont azért érint mindenkit, mert köztudott, hogy ami a világ még mindig első számú gazdasági nagyhatalmának számító Egyesült Államokban történik, azt az egész világ megérzi. Nagyon sokan vélik most úgy az elemzők közül, hogy az alacsonyan tartott kamatok és a hatalmas pénzbőség, amivel a válság következményeit próbálták kezelni, újabb gigászi piaci buborékokat teremtett, melyek kipukkanása csak idő kérdése. Nemcsak Amerika alkalmazta azonban az alacsony kamatokra és a pénzbőségre alapozott terápiát, hanem az évek óta a gazdasági pangással küszködő Japán, és más országok is. Japán egyébként jóval régebben válságba került, mint a világ többi részei. A távol-keleti országban még a múlt század 80-as éveinek második felében kipukkant egy hasonló buborék, mint amilyen Amerikában 2008-ban. A nyolcvanas évek elején még bezzeg-országként emlegették Japánt. Ha egy termékről azt mondták, Japán gyártmányú, az egyben a minőség garanciája volt. Másrészt a japánok munkafegyelméről, szorgalmáról, hazaszeretetéről is legendák keringtek, sokan állították, hogy az ország gazdasági sikereit az ott élő emberek mentalitásának köszönheti. Még ma is márkanévnek számít a „made is Japan” felirat, illetve a reklámokban még mindig láthatunk és hallhatunk olyan hivatkozásokat, hogy japán szabadalom, vagy japán technológia alapján készült egy-egy termék. Ha azonban megnézzük a mutatószámokat, megállapítható, hogy a japán gazdaság az elmúlt két és fél évtizedben gyakorlatilag stagnál, úgymond egy helyben jár. Japán esetét azért érdemes több szempontból megvizsgálni, mert hasonló gondokkal voltak kénytelenek szembenézni az elmúlt két évtizedben, mint amilyenekkel a nyugati világ most. Ott is úgy kezdődött a pangás, hogy a bankok nem hiteleztek, mert a bajba került nagyvállalatok és a pénzügyi szektor megmentése elvonta erőforrásaikat, másrészt a fogyasztók is csökkentették fogyasztásukat, mert egyrészt az ingatlanpiac és a tőzsde megingása miatti vagyonvesztés ezt nem tette lehetővé, másrészt a válság kiterjedésétől tartva óvatosabbakká váltak. Az ebből fakadó gazdasági visszaesés pedig tovább erősítette a folyamatot.
MÁR MINDENT KIPRÓBÁLTAK
A válságból a kivezető utat keresve a japánok jóformán az összes klasszikusnak számító megoldással próbálkoztak már. Többször vezettek be megszorító intézkedéseket, próbálkoztak a monetáris élénkítés módszerével is, valamint olyan típusú pénznyomtatással is, mint amilyent az amerikai jegybank szerepét betöltő FED többször alkalmazott az elmúlt években. Bankmentő csomagokkal is próbálkoztak, valamint a jen leértékelésével. Közben az államadósság hatalmas összegűre gyarapodott, a gazdasági növekedést pedig nem sikerült tartósan megalapozni. Különféle hagyományos és nem hagyományosnak nevezhető gazdasági intézkedésekkel próbálkoznak. Fizetőeszközük, a jen leértékelésével próbálják az exporttevékenységet növelni. Nemrég a dollár jenhez viszonyított árfolyama átlépte a sokak által lélektani határértéknek tekintett 100-as szintet. A jen 2009 óta nem volt ilyen olcsó a dollárhoz mérten. Az igazi áttörés azonban továbbra is várat magára.
A vállalkozási kedv közismerten megnő, ha könnyen és jó feltételekkel lehet hitelt felvenni. A válságból a kiutat keresve oda jutottunk, hogy az amerikai és a japán irányadó kamatláb a nullához tendál, de az eurózónában is mindössze 0,5 százalék. Pénz tehát van, annak ellenére, hogy sokan így is likviditási gondokkal küszködnek. De akkor vajon hova folyik el az a sok pénz? Nyilván ez az a kérdés, amire kevesen tudják a pontos választ. Mindenesetre a világ tőzsdéi kisebb-nagyobb megtorpanásokkal, de újra szárnyalnak, az ingatlanárak megint emelkednek, a befektetők pedig a kockázatosnak tűnő, mégis jó hozammal kecsegtető állampapírokra is rendre ráharapnak. Mindez pedig ismét annak a reális veszélyét rejti magában, hogy új piaci buborékok alakulnak ki, melyekről nehéz megítélni, mikor, hol és milyen következményekkel járhatnak.
A GRAVITÁCIÓ AZ OKA MINDENNEK
Vannak közgazdászok, akik szerint a piaci buborékok kialakulása is csak egy „természetes” jelenség, némelyek kipukkanása komoly következményekkel járhat, de vannak olyan „lufik” is, melyeknek sem kialakulása, sem kipukkanása nem pusztán csupa negatív következménnyel járhat. A buborékokról egyébként elég keveset tudunk, de 2008 óta egyre több tanulmányban foglalkoznak ezzel a témával. Az egészen logikusnak tűnik, hogy az egyik legveszélyesebb formája az úgynevezett ingatlanbuborék. Ez azért van így, mivel az olcsó hitelek, a monetáris lazítás különösen kedvező hatása érvényesül az ingatlanpiacon. Az ingatlanpiacokat befolyásoló projektumok az ilyen időszakokban megszaporodnak. Amikor létrejön a túlkínálat, akkor válik csak nyilvánvalóvá, hogy valamit rosszul számoltak. A túlkínálattal szinte egy időben jelentkezik az ingatlanárak hirtelen zuhanása, miközben gyakran még a kamatok és a finanszírozás egyéb költségei is emelkednek. Ilyenkor következik be a lufi kipukkanása, amikor semmivé lesz az ami előzőleg még nagy értéknek tűnt.
Manapság, akárcsak egykoron, ismét temetni illik a kapitalizmust, de minimum azt szokás hangoztatni, hogy halálosan beteg, vagy legalábbis túlhaladott modell. Azt halljuk gyakran, hogy a klasszikus, vagy neoliberális, azaz a tisztán piaci modell helyett a szabályozott, az állami felügyelet alá vett, esetleg államosított kapitalizmus lehet az egyedül jó megoldás. Mindez egyébként azon a nyilván alaposan megkérdőjelezhető, de elterjedt felfogáson alapul, hogy léteznek egyedüli jó és univerzális, végleges megoldás a gazdasági, társadalmi, politikai kérdésekben. Pedig nehéz cáfolni azokat a véleményeket is, melyek szerint a jelenlegi helyzetet nem a szabadpiaci anarchiának, hanem kapitalizmust megteremtő szellemiséggel, de gyakran még a józan ésszel is szembe menő hitelezési spekulációs spirálnak köszönhetjük. Ilyen megvilágításban a jelenlegi gazdasági válság éppen az állami szabályozás és a felelőtlen, illetőleg kapzsi hitelezési gyakorlat szerencsétlen kombinációjában gyökerezik. Ha valaki például a magasban jár egy keskeny, ingatag és csúszós valamin, az könnyen megcsúszhat és lezuhanhat. Ilyenkor azonban ok-okozati szempontból nyilván helytelen a gravitációt hibáztatni. A pórul járttól inkább azt kellene megkérdezni, miért ment oda, és ha már ott volt, miért nem vigyázott…
