Elmúlt egy év az új kormány megalakítása óta. A folyamatban lévő kormányátalakítás pedig nyilván nem az átütő sikerek miatt aktuális. Az eredményeket különböző szempontok alapján lehetne méricskélni. Ha csupán a szélsőséges nézőpontokat vesszük, akkor azt kell mondani, (részben) igazuk van azoknak, akik azt mondják, egy gazdaságilag és erkölcsileg lepusztult, válságban lévő országban már az is hatalmas eredménynek számít, hogy sikerült elkerülni az államcsődöt. Ha nehézkesen is, de működik az egészségügyi ellátás és az oktatás. A közszférában dolgozók megkapják béreiket, a nyugdíjakat és szociális segélyeket is folyósítják – és ismét egy kihagyhatatlan szófordulattal élve – a nyári melegben olyanok is vannak, akik azt „cseppfolyósítják”. Másfelől, és szintén csak részben, de azoknak is igazuk van, akik azt állítják, a gazdasági helyzet katasztrofális, a szerkezeti aránytalanságok mára addig fokozódtak, hogy a helyzet egyszerűen fenntarthatatlan. A kibicnek semmi sem drága – szokás mondani – és valóban sok esetben találkozhatunk olyan felvetésekkel és kritikákkal, amilyeneket csak olyanok fogalmazhatnak meg, akik a gyakorlatban soha nem próbálkoztak meg az ilyen típusú helyzetek kezelésével. A meglévő körülmények között ugyanis a kormány mozgástere láthatóan mindinkább beszűkül. Nem létezik olyan megoldás, mellyel egy csapásra jobbá lehetne tenni a körülményeket. Az évek óta halogatott – de sokat emlegetett – és a gyakorlatban egészen biztosan fájdalmas reformokat előbb-utóbb végre kell hajtani. Minél tovább halogatjuk, annál fájdalmasabb és hosszadalmasabb lesz majd a kilábalás. Sok fejleményre pozitívan kell tekinteni, hisz az őszinteség, az, hogy végre valaki elismeri azt, hogy súlyos a helyzet, azt is elismeri, hogy nem biztos, hogy rendelkeznek a megfelelő szakemberekkel, újdonságnak számít, ha nem is a világon, de itt Szerbiában mindenképpen. Másrészt, egy olyan országban, ahol a termelői kapacitásokat felszámolták, szándékosan vagy a hozzá nem értésből kifolyólag tönkretették, ahol egy dolgozónak képletesen szólva több mint egy (egész) nyugdíjast és egy munkanélkülit is el kell tartania, valóban nem könnyű hatékonyan és gyorsan eredményeket elérni.
ÖSSZETETT PROBLÉMA
A kirívóan nagyarányú munkanélküliség többszörösen káros társadalmi jelenség. Azért vizsgálható külön kategóriaként a gazdasági teljesítmény alakulása és a munkanélküliek arányának változása, mert a két dolog összefügg ugyan, de viszonyuk nem egyszerűsíthető le olyan módon, hogy azt mondhatnánk, a növekedés a foglalkoztatottság bővülésével jár. Az ezredforduló után ugyanis – egészen 2009-ig, amikor a külső körülmények megváltoztak, minek nyomán a gazdasági világválság hatása is begyűrűzött – Szerbiában évről évre nőtt a bruttó hazai termék, a foglalkoztatottak száma azonban nem hogy nőtt volna, hanem folyamatosan apadt. Az ezredfordulót követően több mint 30 milliárd dollárt ruháztak be külföldiek Szerbiában, miközben megszűnt mintegy 700 000 munkahely. Specifikus, de nem ismeretlen jelenségről van szó. Egyrészt az egykori állami – vagy ahogyan egykor nevezték, társadalmi tulajdonban lévő – vállalatokban szinte kivétel nélkül több embert foglalkoztattak a technológiai optimumnál. Az új tulajdonosok pedig természetesen a közgazdasági logika alapján igyekeztek gyorsan megszabadulni a feleslegtől. A gépesítés, a modernizáció szintén hozzájárult, hogy több helyen is feleslegessé váljon a fizikai munka. A külföldi tőke nagyobb része pedig elsősorban a pénzügyi szektorban, a távközlésben és kereskedelemben csapódott le. Csupa olyan tevékenységek, melyek nem a külföldi piacokon is konkurensen értékesíthető árut termelnek. Az energetikai szektor, az ipar, és a hangzatos szólamok ellenére a mezőgazdaság és a rá épülő feldolgozóipar is háttérbe szorult. A túlméretezett állami apparátus leépítése szintén egy olyan kellemetlen és népszerűtlen lépés, amit előbb vagy utóbb meg kell majd tenni, és ami nyilván nem fogja majd az azt végrehajtó kormány népszerűségét növelni, másrészt tovább növekszik a munkanélküliek száma is, hiszen mindenkit nem lehet azonnal a versenyszférába átirányítani, sem pedig nyugdíjazni.
„AZ A RENDES IPAROS...”
A szakemberek figyelmeztetnek arra a közgazdasági tételre, mi szerint azok az államok tartoznak a fejlett ipari országok kategóriájába, amelyekben a bruttó hazai terméknek legalább a felét az ipar termeli. Ma ez a számadat körülbelül 17 százalék, tehát az ipar még létező része a GDP 17 százalékát termeli csupán. Persze, ez az említett axióma is természetesen csak tételes kategóriaként fogható fel, hiszen kedvező körülmények, vagy komparatív előnyök esetében egy ország jól élhet akár kizárólag az idegenforgalomból, vagy más specifikus szolgáltatások értékesítésével és egyéb nem szokványos bevételekből, de ezek a kivételek csak erősítik a szabályt, hogy a gazdaságfejlesztési stratégia része kell hogy legyen, az ipari termelés fellendítése. Esetünkben egy – az utóbbi időben sokat emlegetett – újraiparosítási folyamat nélkül nagyon nehezen lehet elképzelni a foglalkoztatottság bővítését. Közismert tétel ezen felül még, hogy a 2 százalékos gazdasági növekedés még nem hozza magával a foglalkoztatottság érezhető bővülését.
Az említett tények mellett nyilván népszerűtlen arról beszélni – talán ezért nem is teszik ezt gyakran – hogy azok a polgártársaink, akik dolgoznak ugyan, de csupán a minimálbért, vagy annál csak alig valamivel többet keresnek, szintén nehéz helyzetben vannak. A hazai minimálbér pl. alacsonyabb már a Kínában megszabott legkisebb fizetésnél is. Szerbiában az ide vonatkozó törvények értelmében legalább 188 eurót kell fizetni egy havi munkáért, Kínában pedig legalább 200 eurót. Ha a bruttó hazai terméket vesszük figyelembe, Kína gazdasága a második a világon, közvetlenül az Amerikai Egyesült Államok után. Ha azonban viszonyítunk, és az egy főre jutó GDP-t figyeljük, megállapíthatjuk, hogy egy átlagos kínai messze elmarad az amerikai polgároktól. A régió országai közül egyébként a szerbiaitól Bosznia-Hercegovinában, Romániában, Bulgáriában, Albániában és Macedóniában alacsonyabb a minimálbér. Magyarországon 341, Horvátországban 374, Szlovéniában 784 euró. Az impozáns gazdasági eredmények ellenére a kínai továbbra is az egyik legolcsóbb munkaerő a világon.
Fontos lenne tehát, hogy termeljünk, hogy gyártsunk is valamit. Nem szabad azonban szem elől téveszteni azt sem, hogy korunkban egyre inkább a kreatív emberi elme, és annak termékei jelentik az igazi értéket. Éppen ezért, fokozni kellene az innovatív megoldások támogatását, a sikeres kutatóintézeteinket, az oktatást és a rugalmas kisvállalkozói szektort. Emellett leginkább versenyképes ágazatunkat, a mezőgazdaságot kellene a gazdasági stratégia középpontjába állítva helyzetbe hozni.
