Elég gyakran kerül ebben a rovatban górcső alá közlekedési téma, de ez nem csoda, hiszen az emberek átlagban legalább napi egy órát töltenek el azzal, hogy a munkahelyükre/iskolába stb. és onnan hazautaznak. Ezúttal egy csodálatos találmányt szeretnék körüljárni, ez pedig a fekvőrendőr.
Ezzel a forgalomlassítást elősegítő akadállyal – amely nevének megváltoztatására egyébként már voltak indítványok annak sértő kicsengése miatt – gyerekkoromban találkoztam először. Egyik szomszéd úgy döntött, kisgyermekét megvédi a motorosoktól meg a kerékpárosoktól, ezért a gyalogjárdára két betonbunkót épített, ami éjszaka egyenesen életveszélyes volt. Ez a fekvőrendőr egy napig élt.
Az utóbbi időben trendi lett fekvőrendőrt elhelyezni, szinte minden olyan helyen megtalálható, ahol a helyiek úgy mérték fel, veszélyeztetik őket az autósok. Én például saját lakhelyemtől, ha a város felé megyek, három irányba indulhatok. Az első a leghosszabb, a második opció esetében egy kilométeren belül négy fekvőrendőrön kell áthajtani, a harmadik esetben pedig öt ilyen akadályt kell leküzdeni. De vegyünk egy másik példát. Ha az ember Szabadka központjából, mondjuk, a pravoszláv templomtól a Szerb sorra szeretne eljutni, szintén öt fekvőrendőr áll (fekszik) vele szemben, plusz a vasúti sínek.
Létezik egy szabályzat, amely részletezi, hol, hogyan, milyen dimenziójú fekvőrendőrök helyezhetők el, de persze nem is ez a lényeg. Az egyik szabály szerint az akadálynak olyannak kell lennie, hogy az autósnak ne kelljen jobban lelassítania, mint amennyi az adott útszakaszon a megengedett sebesség. Számos olyan pont van a város területén, ahol a fekvőrendőr előtt egy figyelmeztető tábla jelzi, hogy itt kérem szépen akadály van az úttesten, ezért tanácsos lenne lassítani. Sok ilyen helyen 40-es korlátozó tábla áll, viszont ha ez nincs, az azt jelenti, hogy adott helyen 50 kilométeres óránkénti sebességgel hajthatunk. Én még olyan fekvőrendőrt nem láttam, amelyen ötvennel át lehet hajtani úgy, hogy az a gépkocsinak ne fájjon, de a negyvenessel való „ugratás” is komolyan károsíthatja az autót.
Ráadásul talán nem is az a fő gond, hogy mennyire kell lelassítani és nem is az, hogy egy-egy fekvőrendőr az első találkozásnál megrongálja-e az autót. Ez az akadály inkább lassú gyilkos. Mindig egy kicsit üti meg az autót. De sokkal bosszantóbb az, hogy az ember, ha autóval próbál közlekedni, ügyességi versenyen érzi magát. Hajtunk, lassítunk, fékezünk, hajtunk, lassítunk, fékezünk stb. És akkor a balkáni megoldásról még nem is beszéltünk. Az itteni ember ugyanis, ha csak teheti, megkerüli a fekvőrendőrt, egyebek mellett azért, mert bosszantóan lassítja a haladást ott is, ahol ez nem feltétlenül lenne indokolt. Nem akarok fekete humorral élni, de a sportcsarnok közelében lévő temetőnél ugyan ki miatt kellett három darabot is elhelyezni ezekből az akadályokból? De, hogy visszatérjünk az eredeti mondandóhoz, az autósok, akiket egy idő után bosszantanak ezek az akadályok, kikerülik őket, ha erre van hely az út mellett, így pedig ott kisebb ösvények alakulnak ki. Ha éppen valakinek a kertje van ott, nos, annak nemigen kell a füvet rendben tartania.
Mit is akartam mindezzel mondani? Iskolánál, óvodánál, forgalmasabb, jelzőlámpa nélküli átkelőhelynél persze kell a lassítás, hiszen sok az őrült autós. Na de ne essünk át a ló túloldalára és ne rakjunk fekvőrendőrt minden utca végére, minden trafikhoz és minden egyes középület elé, mert akkor leszünk csak igazán fekvőrendőrállam.
