A néző kegyeiért egymással versengő közszolgálati és kereskedelmi televíziók műsorai egyre inkább hasonlítanak a modern versre, vagyis szavakból, szófoszlányokból, összevissza dobált mondatokból álló, de versformába öltöztetett alkotásokra. Mondja a költő, ez a vers. Az olvasó értetlenül áll, nem érti. Mi ebben a vers? A kritikus sem érti, mit nem ért az olvasó, majd magyarázza: zilált, kaotikus, szétszórt, mint amilyen a valóság.
Nos, a tévéműsorok is egyre inkább az ilyen „valóságunkat” tükrözik. A reklámok serege mellett elszaporodtak az önreklámok, a műsorajánlatok, előzetesek, néhány perces zenés klipek, horoszkópok, töltelékprogramok. Zenei effektusok kíséretében villog, vibrál a képernyő, adatokkal bombáz a híradó, szalagcímekben futnak a hírek (néhol két sorban), de egyidejűleg jól láthatjuk a pontos időt, napi hőmérsékletet..., az ember levegőt is elfelejt venni. Már-már kezdődne az egy héten át estéről-estére ígérgetett, agyonvárt film, de nem, előtte még átszáguld a képernyőn egy reklám.
Szerencsére vannak kivételek. A természeti, vagy történelmi csatornák, egyik-másik közszolgálati tévécsatorna például. Ezek esetében megpihenhet, gyönyörködhet a néző. Egy ilyen „nyugis” hétvégét adott nekünk a Magyar Televízió szeptember utolsó víkendjén, Szent Mihály napján. Érdekes és bátor kezdeményezésnek tartom az Itthon vagy! Magyarország szeretlek! című programsorozatukat, melyhez az M1, a Duna és a Duna World társult több mint húszórás műsorfolyamban. Ez alatt az idő alatt összekapcsolták az ország számos pontját, ahol csaknem egyidejűleg zajlottak a különféle művelődési, gasztronómiai, és másfajta események, mi, nézők pedig a televízió hatékonyságának köszönhetően szinte világszerte szemtanúi lehettünk ennek a hagyományteremtő igyekezetnek. Az ötletadó Rákay Philip (a HírTV-ben ismertük meg sokan, jelenleg az m1 és m2 programigazgató-intendánsa) volt, aki azt álmodta meg, hogy Szent Mihály napján támasszuk fel elfeledett értékeinket, gyújtsuk meg újra a pásztortüzeket, hogy a hazaigyekvők könnyebben hazataláljanak, kerüljön a bor, a tánc, a tűz figyelmünk középpontjába! Az országban mintegy 1300 helyszín kapcsolódott az indítványhoz, melyek közül a közmédia kamerái sok helyre eljutottak, a két szimpatikus műsorvezető kalauzolásával pedig szombat, vasárnap bejárhattuk Magyarországot, annak is a mozgolódó, igyekvő, összetartó oldalát. Legalább ötszázan dolgoztak csak a televízió részéről, az alkalmi helyszíneken ki tudja hány ember vette ki részét ebből a hatalmas folyamból. Kétségtelen nagy összefogásnak voltunk szemtanúi. Állítólag 3,5 millió nézőt vonzott a műsor, bár ez természetesen nem jelenti azt, hogy ennyi ember egész hétvégén a tévé előtt ült Borbás Marcsival és Szujó Zoltánnal. Ezt nevetséges feltételezni, sokkal inkább azt jelenti, hogy ennyien láttak részleteket a műsorból. Rossznyelvek szerint ugyanakkor nagyon alacsony volt a közel egymilliárd forintos, drága műsorfolyam nézettsége, minthogy a 3,5 milliós közönség jó része csak 1 percre kapcsolódott be a két napos közvetítésbe... De, biztos, hogy ezek a mindenható számok a perdöntőek? Nem lehetne a mérce mondjuk az, hogy milyen hatást váltott ki a műsorfolyam, vagy az, sikerül-e hagyományt teremteni Szent Mihály napjából? Miért kell a kommersz mércéket mindenáron ráhúzni a közszolgálati tartalmakra?
