Semmi sem a régi, talán már a szinkron sem. Sohasem voltam éles ellenzője – igaz, hű pártolója sem –, de újabban gyakran azon kapom magam, hogy idegesen nyúlok a távirányító után egy-egy magyarországi szinkron hallatán. Fülsértő a hang? Velem van a baj? Régebben, nem is túl rég valósággal ámulatba ejtett főleg egy-egy pergő, „bőbeszédű” komédia magyar változata, amelyben akkora a szövegáradat, hogy tényleg teleírhatták volna a képernyőt vagy a mozivásznat, hogy mindent lefordítsanak. A magyarországi szakmabelieket a szinkron kiváló mestereinek tartottam, s talán még most is azok, noha nagyon nem illik a képbe az, amit a kereskedelmi televíziók műsorán hallunk-látunk-találunk. Szóval a szinkront is lehet trehányul legyártani, a fércmunka Magyarországon sem ismeretlen, erre jó bizonyíték a felismerhetően elkapkodott fordítás, a magyartalan mondatok sokasága, a rossz hangválasztás, a kíméletlen hangeffektus, a ripacskodás...
A szinkron vagy nem szikron kérdését most mégsem a tévé juttatta eszembe, hanem egy vajdasági magyartanár, aki a Bánát egy kivételesen magyar többségű településén tanít. Megállapította, hogy amióta megjött a Digi – és tálcán kínálja ki tudja hány magyarországi tévécsatorna műsorát –, tapinthatóan tovább romlott a gyermekek szerb nyelvtudása. Tanártársai egyetértenek vele, mert a diákok még ritkábban találkoznak a szerb nyelvvel, az egyébként is gyengécske nyelvtudásukat még kevesebb inger éri. Csakhogy akkor legalább a magyarral haladnának, mert az anyanyelv terén is lenne mit színesíteni! De nem! Az olcsó sorozatok és ócska fordítások ehhez nemigen járulnak hozzá.
A szinkron ellen beszél, hogy valóban sokkal könnyebb az idegen nyelvet elsajátani, ha eredetiben is halljuk. Vannak, akik spanyolul tanultak meg az utóbbi években a szappanoperáknak köszönhetően, most már nem ritkaság a szerény török nyelvtudású háziasszony sem a Kárpát-medencében. De csak ott, ahol nincs szinkron.
Azért el kell ismerni, hogy vannak filmek, amelyek egyszerűen jobbak magyar hanggal. Amikor a szinkron valami olyan pluszt nyújt, ami az eredetiből még hiányzott. Legyen ez egy imádnivalóan öblös hang, színészileg bravúros ordibálás, szexi búgás vagy a passzív szókincsünk szélén billegő, ízes beszólás – igenis van, amikor a zsenialitás utat tör magának egy lenézett műfajban. Számomra az Ötödik elem nagyon emlékezetes, a magyarul hadaró Chris Tucker egyszerűen fantasztikus, feliraton keresztül felét sem adnák vissza annak, amit mond, Geszti Péter érdemeit ugyancsak illetlen lenni elhallgatni. Sokan emlegetik Básti Juli megismételhetetlen teljesítményét az Elemi ösztönben, ahol Sharon Stone-nak kölcsönözte magyar hangját. Vagy ki lehetne Woody Allen magyar hangja, ha nem Kern András? A Vissza a jövőbe-trilógia bravúros szinkronhangjaként emlegetik sokan Rudolf Pétert, aki Marty McFlynak adta a magyar hangot. Aztán van, aki Ridley Scott feminista road movie-jára, a Thelma és Louise-ra esküszik, és azt mondja, hogy Nyírő Bea és Andresz Kati magyar hangjával sokkal jobb, mint eredetiben. És persze, folytathatnánk a sort.
