Nézettségi rekordot döntött vasárnap a rendkívül nagy publicitással beharangozott Ravna gora tévésorozat a Szerbiai RTV-n. Csaknem 2,3 millió nézőt ültetett képernyő elé fő műsoridőben, 20 órakor, és ez különösképp nem lepett meg senkit. Még akkor sem, ha a valamikori kommunista rezsim néhány tíz hűséges követője aznap az állami televízió előtt tüntetett a „csetnik mozgalom népszerűsítése”, a „történelem elferdítése” ellen. Aztán jött a sorozat első epizódja, és a túlfűtött érzelmek elmaradtak. A sajtóban megjelent első kommentárok (a szennylapokat leszámítva) meglehetősen hűvösek, visszafogottak.
A szerzőknek persze korántsem az volt a céljuk, hogy felkorbácsolják a kedélyeket, ellenkezőleg tudatosan választották a témát – állítólag a nemrég elhunyt Aleksandar Tijanić tévéigazgató hathatós támogatásával –, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy megindítsák a letisztulást a szerb nép történelemírásában, melynek akár hetven évre visszamenőleg is ki nem mondott, le nem zárt fejezetei vannak. Ilyen a csetnik-partizán kérdés is. Radoš Bajić rendező és forgatókönyvíró korábbi nyilatkozatait hallva nem volt meglepő, hogy közel sem forradalmi, inkább a történelmi eseményekhez görcsösen ragaszkodó, vagyis dokumentarista jellegű sorozatot indít. Óvatossága érthető, a téma érzékeny. A film készítőinek nemcsak óvatossága, hanem alapvető motivációja is érthető, legalábbis nekünk, akik itt élünk. Mi jól tudjuk, milyen mesterien hallgatják el körülöttünk a hét évtizeddel ezelőtti testvérháború (vagy más) részleteit, és mekkora kockázatot vállal az, aki ezt megszegi, aki mégis a darázsfészekbe nyúl. Más kérdés, hogy a külföldiek értetlenül állnak mindez láttán, mert ők bizonyára „kissé” gyorsabban dolgozzák fel és emésztik meg a történelmet, mint itt, a Balkánon. Aztán mint meggyszem a tortára, úgy került a film szerzőinek igyekezetét alátámasztandó az aznapi híradók kimagasló helyére az a kijelentés, melyet az ország első embere tett, miszerint: az utóbbi száz év háborúi során a szerb nép mindig a győztes oldalon állt…
Többek között ezért is tartom tisztának, tiszteletreméltónak Radoš Bajić és munkatársai szándékát, akik egy gyümölcsöző párbeszéd elindulásában reménykednek, abban, hogy egyszer végre egymással is és magukkal is szembenéznek a csetnik-partizán ideológia követői. Vagyis megcsillantották a lehetőséget a múlt eseményeinek felülbírálására, és ez nem kis dolog, többek között a ‘44-es vajdasági történések miatt sem.
Azonkívül, hogy Giricz Attilának, az Újvidéki Színház színművészének játékára is felfigyeltünk az első részben, észrevettük azt is, hogy a bombázás reggelén Rakovicán gyárba igyekeznek a munkások. Nem is lenne ez olyan különös, ha a történelemtanítás szerint április 6-a nem vasárnapra esett volna. Legalábbis úgy tanítottak bennünket. Tévesen? Vagy a jugoszláv királyságban volt túlbuzgó a munkásosztály? Netán a film készítői maradtak minden igyekezetük ellenére felkészületlenek? A következő 9 rész során lesz időnk eldönteni.
