Mi már régóta tapasztaljuk azt, amire a külföldiek most figyelnek fel Pest utcáit járva. Egy osztrák tanár mondja, hogy „a magyarok elfelejtettek nevetni”; ha végigmegy a körúton, csak morcos, komor arcokat lát. A máshonnan érkezők azt is észreveszik, ha valakit beengednek maguk előtt az ajtón, vagy átengednek az úton, nem jár érte köszönet, még egy barátságos bólintás sem.
Igen könnyű, szimpla dolog lenne mindennek okait a komoly gondokkal bajlódó gazdasági helyzetre visszavezetni, hiszen köztudott, hogy egyes, jóval szerényebb körülmények között élő országok polgárai mégis derűsek, kiegyensúlyozottak és barátságosak.
Nos, Hankiss Elemérre mindig érdemes odafigyelni. A szociológus, filozófus és irodalomtörténész minapi nyilatkozata szerint 1989 után megnyílt a lehetőség arra, hogy az állampolgárok a közélet döntő szereplőivé váljanak, ebben az országban azonban a hatalom mindig erősebb volt, mint a társadalom. Igaz, az életkörülmények sem alakultak a kívánt módon, így összességében elfecsérelődött az utóbbi húsz esztendő, a politikai közéletet pedig „a szorongás, a félelem és a józan együttműködésre való hajlandóság teljes hiánya uralja”. Majd hozzáteszi, hogy Magyarországon gyenge még a független és felelősségteljes polgárság, az a kultúra, amely nyitott, higgadt, józan magatartásra késztetné a politikusokat.
Egyszerűbb lenne most utánanézni, az egyes elméletek hogyan határozzák meg a polgárság mibenlétét, számomra azonban sokkal kézzelfoghatóbb ismételten átérezni és méltányolni a tájékunkon a két világháború közötti különféle egyletek és társaságok tevékenységét, a kisiparosság, a mesteremberek és a tanítók felfelé törekvését meg a munka becsületét, mindehhez párosult a családokban a több újság járatása, a művészetpártolás, kis magánkönyvtárak létrehozása, a zenetanulás, a megfelelő viselkedési formák elsajátítása –, ez utóbbiba beletartozott az is, hogy a különféle világnézetű és vallású személyek békésen tudtak egymással beszélgetni, borozgatni. Mára ebből magyar honban kevés maradt. A domináns (párt)politika mindent átszínez, mint egy pohár tiszta vízbe eresztett tintacsöpp. A hatalom jelenlegi rendszere ugyanakkor nem engedi meg az átjárást, egy-egy párt támogatói valószínűleg a „gyöngeség” jeleként konstatálnák a megegyezésre hajló szándékot, a potenciális szavazótábor megcsappanása pedig pozícióvesztéssel jár. Így aztán a „táborok” egymásra tüzelnek, napi rendszerességgel, éberen ügyelve a „másik” minden mozdulatára, elejtett kijelentésére. Futószőnyegen érkeznek az esetek, botrányok, egymást követik a felvonulások, a tiltakozó megmozdulások –, ha nem lenne mindez mélységesen elszomorító, akár szórakoztató népi folklórnak is vehetnénk. Ilyenkor persze illik felsorakozni. És nyilvánossá kell tenni, kinek mi a véleménye mondjuk Fekete György egy kijelentéséről (és egyáltalán: a Magyar Művészeti Akadémiáról), vagy arról, hogy Kertész Imre Nobel-díjas magyar író irodalmi hagyatéka Berlinbe kerül. Ebben a közhangulatban nem meglepő, hogy például a közszereplés lehetőségét soha nem elutasító Ungvári Tamás is megjelenik a politika színpadán, nyilván már csak nosztalgiából is megidézve egykori lázongó önmagát (midőn – 1969-ben – megírta a kitűnő Beatles-bibliát). Bajnai Gordon „csak” visszatérő. A volt miniszterelnök már éppen kezdett megbarátkozni a civil életmóddal, amikor – valahol az ősszel – rájött, a dolgok alakulását nem szemlélheti tovább a pálya széléről: „A kormányváltást követően én még azt gondoltam: a kétharmados felhatalmazással élve a Fidesz úgy kormányoz majd, hogy ne térítse le Magyarországot a pályáról, amelyen kilábalhat a válságból”. És persze érkeznek, jönnek mások is. Közben a pártokon belül szintén nagy a mozgolódás, egyesek kilépnek, másokat kizárnak – a tájékoztatási eszközöknek köszönve mindezt napi pontossággal és bőséggel követhetjük. De erre ezúttal ne is vesztegessünk több időt.
Megakadt a szemem viszont egy cikken (a 168 Óra évzáró száma). Amely arról szól, hogy Pesten ismét kibontakozóban a polgári szalonvilág. A kezdeményezők persze rendelkeznek valamennyi tőkével, fontosabb viszont, hogy tekintélyük is legyen az írók, muzsikusok, színészek körében. Többnyire így a kultúra tájékáról érkeznek a szalonalapítók, az egyikőjük a Rózsavölgyi Zeneműbolt fölötti helyiségben szervezi a programokat, egy másik „vállalkozó” a budai Hadik Kávéházba varázsolt irodalmi szalont. Méltóbb helyet nem is választhatott volna, hiszen egykoron odajárt Karinthy, Kosztolányi és Babits is. Nos, a hangulatos írás szerint a szalonok világa bensőségesebb, mint a színházaké, a koncerttermeké; az előadások után senki sem rohan haza, s a művészek is élvezik, hogy oldott közegben beszélgethetnek a közönséggel. S lám: „a polgári miliő nyugalmát nem verik fel pártos viták”. Érdemes még egy mondatot idézni: „A Hadikban is szerepeltek már közösen különféle világnézetű írók: egyiküknek sem okozott gondot”. Ha nem is reménykeltő, legalább vigasztaló.
