Utólag be kell vallanom, sokáig illetéktelennek, erőltetettnek és jószerével feleslegesnek tartottam az irodalmi évfordulók jegyzését, a divatszerű alávetettséget, a kiizzadtan kényszerűnek vélt tematikus számokat és alkalmi rendezvényeket. Ma már inkább hajlok elfogadni a kijelölt és célirányos megemlékezéseket, mert azok esélyt kínálnak, egyszerre többfélét is. A dátumokhoz való kötődés ugyanakkor igazságosnak is tűnik; talán véletlenszerű, hogy egyes írókkal az idén foglalkozunk, másokkal meg csak jövőre –, de ez így „sportszerű”, várja ki mindenki a sorát.
Ebben a visszaidéző hangulatban az ember bizonyára magához emel ismét olyan könyveket, amelyek egykoron nagy hatással voltak rá, s most leellenőrizheti, az akkor tapasztalt értékek maradandóak-e, bővültek-e új tartalommal, bölcselettel, vagy egyszerűen elavultak, s szinte restelljük hajdani rajongásunkat. A múló évek persze sok mindent megrostálnak; egyik írásában Szerb Antal így sóhajt fel: „Ó, ha még egyszer úgy olvashatnék Baudelaire-t, mint tizennyolc éves koromban!”. Szerb ekkor olvasóként szólal meg, már irodalomtörténészként azonban – az évfordulókra vonatkoztatva is – a feladatot világosan látja, mondván, az irodalomtörténet elsősorban nem tudomány, hanem propaganda, a jó irodalom érdekében: „Célja, hogy étvágyat csináljon az igazi irodalmi művek olvasásához”. Nos, erre az idén bőven lesz alkalom, hiszen az „aktuális” névsorban találjuk mondjuk Weöres Sándort, Krúdyt, Szilágyi Domokost, Füst Milánt, Szentkuthy Miklóst, Kölcseyt, Karinthyt, Tersánszkyt, Gárdonyi Gézát. És Szenteleky Kornélt (születésének és halálának is kerek évfordulója lesz 2013-ban). Gondolatban megidézni persze sokféleképpen lehetne őket. Füst Milánt például valamelyik drámájával, midőn az első széksorokban ott ülnének mindenféle istenek és mitológiai alakok. Karinthy novelláját egy kötéltáncosnő adhatná elő, a cirkuszban, védőháló nélkül, rózsaszín esernyőjével ügyesen egyensúlyozva. Gárdonyi az egri várba kalauzolja a könyvét rongyosra olvasó diákokat, Tersánszky Józsi Jenő (aki úgy lett író, hogy elmulatta az egyetemi tanulmányaira összegyűjtött pénzt) egy falusi választási nagygyűlésen szemlélődik, közvetlenül Kakuk Marci mögött állva. Krúdy alakjai meg kacskaringós budai utcákban bolyongva tűnődnek, melyik házba kopogtassanak be, hogy aztán leboruljanak harmadrangú színésznők kecses lábai előtt.
A kerek dátumokhoz kötődő jeles szerzők felkarolása – érzésem szerint – mindenekelőtt a könyvtárakra tartozna, s bizonyára lesznek ötletek, hogyan kellene felhívni a figyelmet egy-egy íróra. Rejtő Jenőre is (70 éve, 1943 januárjában hunyt el), akinek népszerűsége persze töretlen, érzékletesen megrajzolt alakjai pedig mindenki számára ismeretesek. Itt van például mindjárt Vanek, aki – mielőtt Gorcsev Iván személyi titkára lett – Nizzában a kikötőmunkások gyülekezőhelyén álldogált, „barna zakóruhában, fekete fürdőnadrágban és szalmakalapban, miközben vállára sárga frottírtörülközőt borított”. Útja hamarosan az idegenlégióba vezetett; becsületrenddel szerelt le, de nem tehetett róla. Rejtőt mellesleg szoros barátság fűzte Karinthy Frigyeshez, aki a rá jellemző, szellemes módon tette egyik napról a másikra ismertté nevét. (Karinthy a Pesti Napló hasábjain Rejtő rejtélyes eltűnéséről számolt be, majd nyílt levelet intézett hozzá, kérve, ne legyen öngyilkos. „Jenő, gyere haza, minden meg van bocsátva!” – fejezte be írását. Rejtő, aki mit sem tudott erről, a lapszám elolvasása után már ismert emberként tért haza Bécsből, ahová még ismeretlenként távozott.) Itt említjük meg, a horgosi könyvtárban e napokban is megtekinthető a Rejtő munkásságát bemutató ötletes és hangulatos kiállítás, könyveinek felsorakoztatásával, a falakon pedig tablószerűen Rejtő-idézetek olvashatóak.
Végül megkockáztatjuk: a jubileumok révén előhívott szövegekben a stilisztikával és nyelvészettel foglalkozó szakemberek is elmélyedhetnek, alkalmanként érdemes lenne például megvizsgálni az egyes szavak sorsát, hangulati töltésük változásait, meg az ízlésvilágunk módosulását. Leírja-e például mai magyar író – a régiekkel ellentétben – a bú vagy a honleány szavakat, hogy csak kettőt említsünk. Akár így, akár úgy, az idén is alkalmunk lesz szembenézni egy-egy életművel, ismertekkel és kevésbé ismertekkel egyaránt. Ezek a találkozások pedig új, friss felfedezésekkel is szolgálhatnak. Az olvasás örömével mindenképpen.
