Legyen vége a tengerek túlhalászatának! Erről döntött az Európai Parlament a múlt héten, midőn megszavazta a Közös Halászati Politika reformját. A 2014-től életbe lépő új halászati politika célja a pusztuló halállomány helyreállítása azáltal, hogy a tagállamok a korábbi, 2002-ben meghatározott mennyiségnél ezentúl kevesebb halat foghatnak ki. Az Európai Bizottság adatai szerint jelenleg a Földközi-tengeri halállomány 80, az Atlanti-óceáni halkészlet mintegy 47 százalékát túlhalásszák, vagyis a halászhajók több halat fognak ki, mint amennyit a szaporulat pótolni tud.
A hír ennyi. Amely mégis jelzi, hogy veszélyzónához érkezvén az emberek képesek – méghozzá közösen, egyezségre jutva – szembefordulni a nyers haszonelvűséggel. E szálon pedig visszakanyarodhatunk a múlt heti témánkhoz, melynek kiindulópontja a Máté evangéliumában található példabeszéd volt. A talentumokról és a tallérokról. Ezen írásunkban került szóba az úgynevezett fenntartható fejlődés fogalma is, amely mindinkább tért hódítva próbálja célként feltüntetni az egymást követő nemzedékek megfelelő életminőséghez való egyenlő jogának biztosítását. Ez egyben a környezeti feltételek megőrzését is jelenti. Avagy: a fenntartható fejlődés a tágan értelmezett életminőség javulását szolgálja, ezért a szociális jólét elérését, megtartását elősegítő gazdasági fejlődéssel együtt kell érvényesülnie a szociális igazságosságnak és az esélyegyenlőségnek, valamint a természeti erőforrásokkal való fenntartható gazdálkodásnak. Egyfajta ésszerű ütemlassításról van tehát szó, amelynek megvalósításához elengedhetetlen a rendszerszemléletű gondolkodás és kormányzás. A problémafelvetés egyébként nem egészen új, a „fenntarthatóság” vagy a „fenntartható fejlődés” kifejezés már az 1980-as évek elején megjelent a nemzetközi szakirodalomban (korábban a Római Klub is foglalkozott már a témával), az ENSZ-ben külön bizottságot hoztak létre e célból, amely a Közös jövőnk címmel kiadott jelentésében a fejlődő országok nagy részében elhatalmasodó szegénység leküzdését is célul tűzve ki így fogalmaz: „A fenntartható fejlődés a folytonos szociális jólét elérése anélkül, hogy az ökológiai eltartó-képességet meghaladó módon növekednénk”. Ezt az elgondolást szentesítette 2000-ben az úgynevezett Tokiói Nyilatkozat is. Adalékként megemlítendő továbbá, hogy bizonyos előrejelzések szerint századunk végére a világ népessége 10 és 11 milliárd között tetőzik majd, ami előrevetíti a fogyasztás robbanásszerű növekedését is. Valószínűsíthetően ez jelenti majd az igazi kihívást, s erre már Máté példabeszédében sem találunk receptet. Mert a bölcs visszafogottság még összeegyeztethető ugyan a tallérok gyarapításának elvével, a közeljövőben azonban feltehetően civilizációs elképzelések (is) ütköznek majd (lásd Samuel P. Huntington könyvét: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása). Ezidáig a nyugati civilizációt tekintettük mérvadónak, többek között azért is, mert számottevő érdekeltségei vannak az összes többi civilizációban és térségben. A nyugati fogyasztói és tömegkultúra egyetemessége most azonban éppen a belülről érkező veszélyeknek lesz mindinkább kitéve, a fenntartható fejlődés céliránya ugyanis azokat az országokat érinti, amelyek birtokolják a nemzetközi bankrendszert, ők a fő fogyasztók, s ők állítják elő a világ késztermékeinek többségét. Ugyanakkor ezekben az államokban növekszik leginkább a bűnözés, a kábítószer-fogyasztás, az erőszak, a család elveszíti vonzerejét, csökken a szellemi tevékenységek iránti hajlandóság, viszont előtérbe kerül az egyéni élvezetek kultusza. Mindezek után konstatálhatjuk: nem lenne könnyű helyzetben az, aki ma a tallérok (talentumok) osztogatását vállalná. Mert egyfelől azt is el kellene döntenie, maradjon-e az örökös verseny a nagyobb jövedelmek megszerzéséért, vagy be kell húzni a féket, másfelől pedig a környezetszennyezéssel, hulladékfeldolgozással, a munkanélküliséggel és szaporodó nyomortelepekkel kapcsolatos gondok mellett a fenntartható fejlődés hogyan kezelhető az egyes emberek szintjén. Egy pszichológiai tanulmány például arra a megállapításra jut, hogy nincs semmiféle jövő az ember számára, ha képtelen kezelni a konfliktusait, indulatait, vágyait és érzelmeit, ezért a fenntartható fejlődés problémáinak sorába odatartozik a társadalom mentálhigiénés állapota is (a depresszió például már ma is népbetegségnek számít). Ilyen vonatkozásban pedig éppenséggel a magukra és a másokra szánt (szabad)idő látszik a „legjövedelmezőbb” beruházásnak, az odafigyelő szolidaritás, képességeink és javaink „hasznosítása”; mindez ugyan csak közvetett úton „térül meg”, de az így átadott tallér (és a talentum) bizonyára nem vész el.
