Nem igazán értem, mi késztet egyeseket annak kutatására, hogy kimutassák, Gárdonyi Egri csillagok c. regényében hány százaléknyi a valós elem, s mennyi a hozzáadott képzelet. Már csak egy lépés, s akárha hamisításról is beszélhetnénk. Igaz, egy helyen Füst Milán is szól a hazugok művészetéről, merthogy oly szívesen hallgatjuk a színekkel és képekkel gazdagon élő mesélőket, bár tudjuk, hogy csupán „remekül összehazudoznak mindent”. Ezek a személyek – mondja Füst – nem művészek, de közel járnak a művészethez. Gárdonyi viszont író, méghozzá a jobbak közül való, a képzelete pedig nem levon, hanem dúsít, kiteljesít. A német Karl May esete is hasonló, aki járt ugyan Amerikában, de az úgynevezett vadnyugaton soha, ám a környezet közvetlen ismeretének hiányát élénk képzeletével, széles körű olvasottságával, korabeli térképek, útleírások, néprajzi és nyelvészeti publikációk tanulmányozásával pótolta. Így lett a prérik gáncs nélküli lovagjaként Winnetou a világirodalom legnépszerűbb indiánja. Ezek a példák tovább sorolhatók. Olvassunk bele azonban inkább Coleridge Kubla kán című híres versébe, amelynek első sorai (Szabó Lőrinc átköltésében) így hangzanak: „Kubla kán tündérpalotát / építtetett Xanaduban, / hol roppant barlangokon át / örök éjbe veti magát / az Alph, a szent folyam”. Az angol költő állítása szerint a mongol és kínai uralkodó nevét címben is idéző vershez az ötletet egy álom adta, melyet ópium hatása alatt élt át (a fogfájás csillapítására használt szer kártékony volta akkor még nem vált közismertté) –, ezt a vers alcíme is igazolni látszik: Látomás egy álomban. Egyesek szerint azonban a költeményt William Bartram amerikai természetbarát portréfestő ihlette, mások úgy vélekednek, hogy Marco Polónak a kánról szóló leírása lehetett hatással. Borges és más elemzők viszont zeneműként beszélnek erről a versről, kéttételes szimfóniának tekintik, amelyben az első tétel a látvány, a hangok, az érzékelés elsöprő élményét adja vissza, a második pedig örvénylő gondolatok közé vezet, és olyan teret ábrázol, amelyben a természet erőit maga az ember mozgatja. Álom és irodalom kapcsolatát illetően Coleridge az angol iskolai oktatás törzsanyagának részét képezi, a Kubla kán pedig szerepel például Szerb Antal Száz vers c. kötetében is (a Hatalmak, látomások ciklusban). Mindezek által az 1772-ben született költőt tekinthetnénk akár a szürrealizmus egyik előfutárának, hiszen ő is az úgymond „második valóság” képletét bontja ki; ez esetben is tetten érhető a törekvés: az irracionális és intuitív elemeket hogyan párosítani a tudatossággal. Jellemző erre Salvador Dalí esete, aki Londonban megkereste Freudot. A pszichoanalitikus iskola megalapítója így szólt hozzá: „Ami engem az ön művészetében érdekel, az nem a tudattalan, hanem a tudatos.” Freud tehát voltaképpen a trükköt kutatta, a „színlelés módszerét”. Avagy: az alkotónak mindkét szférában otthonosnak kell lennie. Ezt teszi – más módon – egy, a lélektannal is foglalkozó bencés szerzetes, aki a teológiai tanulmányait követően gyorsan rájött, lelkipásztori gyakorlata nem lehet igazán eredményes pszichológiai ismeretek nélkül. Ő mondja: „A személyes meditáció gyakorlata a szív imádsága, ahogyan azt a IV. század óta a szerzetesek tanítják. Az emberiség ősi, kollektív szimbólumait, az úgynevezett archetipikus képeket tanulmányozó jungi pszichológia segítségével a Szentírás tanítása újszerűen értelmezhető. A bibliai nyelvezet képszerűségét megpróbálom a személyes tapasztalat tükrében elemezni”. A képszerűség pedig a képzelet legközelebbi rokona. Kanyarodjunk így végül vissza ismét Füst Milánhoz, pontosabban a Látomás és indulat a művészetben című könyvéhez. „Az én percepcióm, vagyis érzékelésem jelek alapján történik – írja –, s e jeleket aztán képzeletem teljesíti ki azzá, amit valóságnak nevezek. Ami annyit jelent, hogy én képzelet nélkül voltaképpen nem is létezhetnék, minthogy ez teremti meg újra meg újra számomra e világot.”
