Valóban meglepett a minap a kert felől érkező vidám madárdal, elszokott az ember ettől. A télre kigömbölyödött és ellustult macskáink – nyáron a fára ugorva már óvatosan másztak volna egyre feljebb – most laza egykedvűséggel vették tudomásul az új jövevények érkeztét, s nem bocsátkoztak reménytelen vállalkozásba. Az autót kihajtva veszem észre, hogy immár rügyezik az orgonabokor is, visszanézve pedig látom, egy vadgalambpár is megjelenik a fenyőfán, széttekintenek a magasból, izegve-mozogva fészkelődnek az ágakon, majd rövidesen továbbállnak. S másnap sem jönnek vissza. Reggelente, ha később ébredek, már nem kell villanyt gyújtani, egyszóval – gondolom – valóban vége a télnek, elmúlt ismét ez a szürkén derengő időszak, amely egykoron rendre mindenszentek tájékán kezdődött, majd következett a rokonságban ügyes váltásban megtervezett disznóvágások és hétvégi kártyacsaták végeláthatatlan sora, az osztályban – bár a tanítónéni színleg ellenkezett – mindannyian az ablakokhoz rohantunk, ha hullani kezdett az első hó, otthon meg lehozták a padlásról a szánkót, irány a töltésoldal. Ezúttal szánkázni nem igazán lehetett, bár a hosszú, forró és csapadéktalan nyár után mindenki kemény telet jósolt. A padlásról most néhány Buksi került elő, ma is olyan izgalommal veszem kézbe, mint öt és fél évtizeddel ezelőtt: képregényekben Hápi és a vadász, Valiant herceg meg Vakarcs, rajzos élettörténekben Cooper, Stevenson, Fulton, Gutenberg, Kipling meg a többiek – egy színes és képzelet-gazdag világ nyílt ki előttünk. Az eszmélés megismételhetetlen tavasza volt ez, vagy ahogyan Ortega y Gasset mondja: „A rácsodálkozás a megértés kezdete”. Az építkezőkedv és a jobbá válás esélyének megindítóan szép (tavaszi) illúziója ez, miként a XVI. század derekától az emberek is mindinkább úgy gondolták, hogy egyirányú történelmi haladás részesei, azaz a múlt eredményei felhalmozhatóak, a kultúra maradandó, s nemcsak előrehaladva gyarapszunk, hanem a korábbi időszakra vonatkozó ismereteink is növekszenek. Erről szólva Pléh Csaba pszichológus említi, hogy a hagyomány visszatartó, ugyanakkor mintaadó szerepét gyökeresen megváltoztatta annak ténye, hogy az emberiség külső emlékezethordozókat hozott létre. Ily módon évezredek tudása vált hozzáférhetővé, s erre már lehetséges volt építkezni. És tovább épülhetett a gondolataink világa is. A „tovább épülő gondolat” pedig – többek között – immár azon tétel jogosságát is vizsgálgatni kezdi, miszerint a világon nincs rossz, a világon valójában minden jó, csakis azon múlik, hogy sorsunkat szeretettel, alázattal és megadással fogadjuk-e el, hasonlóképpen: a befelé menekvés mindenkor járható út lenne? A felfedezések, a világjárók kalandos korának érkeztével pedig megpróbálják betölteni a térképeken még üresen maradt helyeket (akárha földrészeket). Mindezzel párhuzamosan változik a kényelem igénye is. Dél-Amerika és a gumifa fölfedezése előtt az emberek természetesen nem tehettek gumiabroncsot a kocsijukra, ám a komfort „tavasza” esetében – miként egy tanulmányában Huxley is megállapítja – más szempontokat is figyelembe kell venni, többek között az új eszmei áramlatok térhódítását. Szerinte őseink, bár eszközeik korlátozottak, mindenképpen kényelmesebb életet teremthettek volna a maguk részére, ám ennek furcsa, mégis logikus akadályai voltak. Példának a karosszéket és a központi fűtést hozza fel, mindkettő „feltalálására” azonban csak a királyi és a hűbéri hatalom megdöntése, a régi családi és társadalmi hierarchia hanyatlása után kerülhetett sor. Mert a párnás szék ugye terpeszkedésre való, az viszont se nem méltóságteljes, se nem tisztelettudó viselkedés. Márpedig a múlt társadalmi rendjének hierarchiájában „mindenki örökké azzal volt elfoglalva, hogy alantasai személyében minél tekintélyesebbnek mutatkozzék, felettesei iránt pedig minél nagyobb hódolatról tegyen bizonyságot”. XIV. Lajos tehát éppoly kevéssé terpeszkedhetett el udvaroncai körében, mint azok királyuk jelenlétében. Igaz, a királynak megadatott a jog, hogy lábát kinyújtóztassa, egyébként méltóságteljes pózban, kiegyenesedve ült, ugyanakkor az udvaroncoknak támlátlan szék járt. A nemes úr, a fejedelem, a király meg a bíboros társadalmi rangjának megfelelően pompás palotában lakott, ám irdatlan és alig fűthető termekben, lévén mondjuk a jéghideg fogadóterem is a méltóság tartozéka.
Macskáink a nappalt rendre a szomszédék fűtött falához tapadva töltik, bár a fészerben szalmával megágazva az almás láda. Számukra ez a kényelem. De a madarak változást jelző füttyére nyilván ők is felfigyeltek. Sokan meg abban reménykednek, csökkenő számsorral érkezik majd a következő gázszámla. Mert hidegben sem kellemes „terpeszkedni”.
