Ha mindent tudnánk a világról, már nem lenne érdekes. Az ember mégis efelé törekszik: az ismeretek teljes birtoklására. Ám ugyanakkor szeretné magát bebiztosítani, véges földi létét elfogadhatóbbá tenni, ezért úgy véli, van lélek, sőt – ahogyan azt az ókori egyiptomiak gondolták – az isteneknek és az uralkodóknak több is. A lélek azonban mindvégig egyfajta erőként jelenik meg, ezt az erőenergiát kellene tehát igába hajtani, kifinomult trükkökkel, ravasz technikákkal. Arról persze lehetne vitatkozni, hogy a természeti népeknél mi volt előbb, a lélekhit vagy a mágia, ám ez utóbbinak az útja is igen változatosan ívelő, minthogy idővel már egyre nehezebb választóvonalat húzni ima és varázsige, vallási szertartás és varázspraktika, azaz vallás és mágia között. Bár találónak tűnik egy igen egyszerű magyarázat, miszerint az ima fohász, a varázsige pedig kényszerítés. A könyvtisztelő egyiptomiak mindenesetre nagy becsben tartották a különféle varázsszövegeket, számukra nyilvánvaló volt, hogy azok szerzői nem közönséges emberek, hanem maguk az istenek, legfeljebb megistenült bölcsek. Hasonlóképpen azt sem tartották lehetetlenségnek, hogy egy varázskönyv egyszerűen csak az égből hulljon alá, esetleg sólyom hozza, vagy – az ilyen jellegű írásos munkák tekintélyét tovább fokozandó – pusztán ennyit mondtak: „ezt a könyvet a templom régi könyvtárában találták”. A valódi szerzők egyébként zömmel nyilván papok voltak, ők azonban inkább nem tüntették fel nevüket, mert tudták, a misztikum homályát nem szabad eloszlatni. A régi Egyiptom varázslói így – a segítő szellemeket is bevonva – nyugodtan fohászkodhattak a Naphoz, a Holdhoz, az istenekhez férfiak és nők szerelmi ügyeiben is, ajándékoztak varázsszobrocskákat és mindenféle amuletteket. S kevertek bájitalt is, amelynek igen furcsa íze lehetett, hiszen volt benne többek között egy darabka egy meggyilkolt ember fejbőréből, hét szem árpa, almamag meg néhány csepp vér is.
A mágia nem új keletű dolog, tulajdonképpen az emberiség létezésétől kezdődően jelen van. Leírások szerint a sámánok, varázslók alkalmazták a bő termés érdekében, ez általában az időjáráshoz szólt. Emberekkel kapcsolatban a termékenységi tánc is a varázslat egyik formája volt. Ilyenkor a nők, akik már fogamzóképesek voltak, különféle táncokat jártak, a sámán vagy varázsló leírása szerint. Olykor a férfiak is becsatlakoztak a táncba, imitálva a szeretkezés mozdulatait. A termékenységi tánccal egy időben alakulhatott ki a szerelmi kötés is, mikor már a kiszemelt nő, vagy férfi megszerzése volt a cél. A varászló főzetet készített, melyet a kiszemelt egyénnel meg kellett itatni. A szerelmi kötés napjainkban is a világ minden táján a legkeresettebb mágia.
A samanizmus sok évezreden keresztül egységes modell volt például Európa keleti, Ázsia északi és középső régiójában, egyes elemei a vallásváltások után is fennmaradtak, s a finn-ugor népek folklórvilága szintén őrzi. Egy mordvin szerelmi bájoló arra adna tanácsot, hogyan szeresse a fiú a lányt: „négy galamb módjára” például, majd a dolgok lényegéhez közelítve képileg egy vad csődört jelenít meg, s az „elvágtat az ég mentében”, hogy végül a szerelmesekről megállapítsa, „vérük, húsuk egy lett”. Szerelemigéző dalokat illetően a cseremiszek sem maradnak le, „Vaszli szíve, mája, lelke” erőteljesen a lány felé tart, s nem is akármiképp: ahogy a felhő kiszáll a világra anyja kebeléből, ahogy a nap kél a világra anyja kebeléből, ahogy a víz forr a tűzhely fölött az edényben, ahogy a csibe jár a kotlós után, ahogy a csikó nyerít, ha anyjától elválasztják –, mindezek nyomán Vaszlinak nincs más teendője, mint hogy a lány után ily módon „tekeregjen”, akárha „komlókaróra a komlóinda”.
Eredeti, tiszta formáját tekintve mindenesetre a sámánhit a XX. századra gyakorlatilag eltűnt, mára mindössze egy-két kis szibériai nép körében maradt néhány millió követője. A hiedelmek világában és az újabb kori szokásokban azonban továbbra is nyomon követhetőek az igencsak különös (esetleg „misztikus”) elemek. Mifelénk, avagy szélesebb tájékunkon például mái napig úgy tartják, ha a lány férjhez akar menni, nem szabad naplemente után szemetet kivinnie, az asztal sarkára ülnie, és férfiaknak tüzet adnia. Külön szimbolikája maradt a rozmaringnak is (lányok ruhájára, menyasszony koszorújába tűzték), e növényből egykoron szintén készítettek szerelmi bájitalt. Végül egy egészen furcsa szerelemidéző megoldás: Sárospatakon a legények a lány hajszálát kötötték a bal lábuk nagyujjára, azzal szaladgáltak.
