Gács (szlovákul Halič) alig néhány kilométernyire fekszik Losonctól, vegyesen lakott település. Egykori várát a Losonciak építették, még a XIII. század második felében. 1703-ban rövid ellenállás után meghódolt a kurucoknak, de 1709-ben visszafoglalták és felégették a császáriak. Utóbb városi jogot kapott, egykor pedig posztógyártásáról volt híres. Még Mikszáth Kálmán is megemlíti a gácsi posztót a Szent Péter esernyője című regényében: „gácsi posztó ám ez, olyan erős, hogy víz sem hat rajta át”. Ez a motívum később ismétlődik, de haladjunk előbb lassan felfelé a dimbes-dombos útszakaszon egy épülete felé: tizenvalahány éven át (1884 után) ebben dolgozott patikusként Csontváry. Egy munkáját, szinte ereklyeként, a losonci Nógrádi Múzeumban őrzik, a Gém címűt (ez volt az első Csontváry-alkotás, amelyet eredetiben láttam). A losonciak azonban inkább egy másik (jegyezzük meg: remek) festőnek adóznak, Szabó Gyulának, aki ugyan Budapesten született, de többnyire Losoncon élt (ott is van eltemetve), s 1945 után a szlovákiai magyar kultúra egyik legkiemelkedőbb egyénisége volt. Családja állampolgárság nélküli, apja műhelyében festőinasként kezdte. Kurzusokon sajátította el az alkalmazott grafika alapjait, majd egy ösztöndíjjal 1937-ben Párizsba utazhatott, két évre rá már elnyerte a Szinyei Merse Pál Társaság kitüntető elismerését. Az 50-es évek közepétől tíz évig főleg a grafikára koncentrál. Ami számunkra ezúttal valóban lényeges: 1955-től sokat utazott (a Földközi-tenger partvidékén, Közép-Ázsiában, Kínában, Irakban). E „terepjárás” után születtek meg (már Losoncon, emlékezetből) a legfontosabb alkotásai. A Magyar Nemzeti Galéria 1971-ben megrendezett gyűjteményes kiállítása így szinte lezárt életművet mutatott be. Értői közül a legtöbben megjegyzik, a nagy művészek közül voltaképpen igazából csak négyre figyelt, Bernáth Aurélre, Csontváry Kosztka Tivadarra, Szőnyi Istvánra és Derkovits Gyulára. A felsoroltak szín- és formavilága visszahangzik is aztán Szabó Gyulánál. (Egyébként: a családi háza tavaly óta immár egyfajta galéria, idővel pedig emlékházként működik majd.)
Mi azonban térjünk vissza Gácsra, lépjünk be abba a szobába (ma egy család lakik az átalakított épületben), ahol egykoron Csontváry kiszolgálta az érkező kuncsaftokat. S mondjuk el azt is, hogy a festő halála után számos műve porosodott fenn, a padláson, midőn egy vándor képkereskedő rábukkant, s nyomban rá a helybéliek is, lévén Csontváry kitűnő, speciálisan vízhatlan vásznat használt, amely nagyszerűen megfelelt kutyaólak és tyúkketrecek befedésére –, megdöntve a tételt, hogy a művészetnek nincs praktikus haszna.
Csontváryval még lesz alkalmunk foglalkozni, most inkább tegyük fel a kérdést, ismerhette-e a néhány esztendővel ezelőtt, kilencvenhét éves korában elhunyt Badiny Jós Ferencet, a magyar őstörténet-kutatás legendás alakját, a sumer–magyar kapcsolatok kutatóját, merthogy ő szintén Gácson született (1909-ben). Elvben találkozhattak, hisz akkortájt Csontváry ötvenhat esztendős, amúgy kevésbé valószínű. Maga Badiny Jós Ferenc repülőtiszt volt, majd az oroszok elől menekülnie kellett, Rómába ment, ahol megismerkedett az ékiratos tudománnyal, itt készítette el az ékiratos nyelvi és művelődéstörténeti képzés tantervét, amelynek alapján később Buenos Airesben (1966-ban) a Jezsuita Egyetemen tanszéket nyitott. Néhány évre rá Ausztráliában részt vett egy kongresszuson, ahol a pártus kérdéssel foglalkozott és a mezopotámiai őslakosok, a pártusok és a magyarok rokoni kapcsolatát tárta fel a fennmaradt dokumentumok alapján, éles vitákat kiváltva. Hajlott korában visszatért hazájába, díszdoktorrá avatták, s ha szabad így mondanunk, igazi sztár lett. Előadásaira özönlöttek az érdeklődők, felkapta a sajtó is, megannyi interjú készült vele, ezek során a rokonszenves és szellemes öregúr mindig tudott valami érdekeset és meglepőt mondani. Könyvei hatalmas példányszámban fogytak az emigrációban, illetve később otthon is (Jézus király a pártus herceg, Az istenes honfoglalók, A magyar Szent Korona stb.), 2004-ben, akkor 95 évesen, ő volt a Magyarok VI. Világkongresszusa zárókonferenciájának egyik vezérszónoka.
Losonc, Gács –, és a három utazó. Mindhármójuk sorsa egészen másként alakult; az emlékezet az, amely mégis egybefonja őket.
