Csontváry Kosztka Tivadar síremléke Budapesten a Kerepesi temető 34-es parcellájában található, árnyas fák között, a magyar kultúra nagyságainak társaságában. A festő Önarcképe alapján a Kerényi Jenő által mintázott szobor homályosan előretekintő szikár alakot ábrázol, egyik kezében paletta (a késői hódolók általában virágot raknak rá), a másikban ecset. Egy patikamérleg persze már nem fért el a szoborkompozíción, talán nem is hiányzik róla. Az meg valóban túl komplikált lenne, hogy egy patika küszöbén egy fiatal férfi üldögél. És rajzolgat. Merthogy így kezdődött, valahol a távoli 1880-ban, egy álmos, meleg délutánon. Egy ökrös szekeret örökít meg éppen, szórakozásból, egy vénycédula hátuljára, s utóbb a sugallat is érkezett: „Te leszel a világ legnagyobb (napút) festője, nagyobb, mint Raffaello”. A „napút” szót nem értette pontosan, a felső hang pedig nem ismételte meg, így máris teremtődni kezdett a mítosz az utókor számára, a titkok és a megfejtők száma azóta is gyarapodóban. Csontváry ekkor huszonhét éves, tizenvalahány évet szán a felkészülésre, a tanulmányokra, s már túl a negyvenen, amikor igazából festeni kezd, félretéve minden mást az életben. Bő másfél évtizedre szabja ezt az alkotói időszakot, amit maga zár le, 120–125 festmény elkészültét követően. Utána pedig ír, mert azt is fontosnak tartja, Önéletrajza páratlanul érdekes, de ez már kevésbé él a köztudatban. Holott abból például megtudható, hogy egy ilyen éles fordulat az orvos-gyógyszerész édesapja esetében is előfordult már, aki egy adott pillanatban túladott a patikáján, és Kis-Szebenből Ung-megyébe vonult át pihenni és vadászgatni. S már csak tanakodhatunk azon, hogy az apa (dr. Kosztka László) kedvenc időtöltése hatással volt-e Csontváry Kosztka Tivadar színvilágára, merthogy gyakorta szívesen rendezett tűzijátékot. Amúgy Csontváry esetében sem a híres sejtés az első, hisz önéletrajzában maga mondja el, hogyan zárult a rövid boltoslegény korszaka egy mindenes üzletben: „Kb. 17 éves koromban egyszerre csak azon vettem magam észre, hogy egy sejtelem fejlődött ki bennem, amely azt súgta nekem, hogy a kereskedelmi pályán nincs mit keresnem”. Csontváry ezt a sugallatot is komolyan vette. Persze, azért ez a néhány esztendő sem tekinthető éppen haszontalannak, megjegyzi például, hogy „a selyem remek színezése rám rendkívül kellemesen hatott, a különböző színárnyalatnak az ismerete az áru osztályozásánál előnyöket biztosított”. És még egy mozzanat, amely szintén figyelemre méltó lehet. Nos, még aprócska gyerek, amikor Kis-Szeben fölött megjelent egy óriási üstökös, éjfél tájban világító csóvája az égbolton végighúzódott, „fényes csillaga pedig házunk fölött ragyogott”. Valamilyen nyomot ez is hagyhatott, hiszen erről így szól: „E tünemény álmaimat soha nem látott tájakkal ébren tartotta, a valóságot pedig az éghez irányította”. Akárha kulcsmondat is lehetne a Csontváry-életműhöz...
Távol áll tőlünk ez alkalommal azzal foglalkozni, hogyan készültek óriási méretű festményei, hogyan keverte a színeket, az anyagba ragadt közgondolkodás mikor mit kezdett az általa teremtett szellemi régióval, misztikus-mágikus világnézetében találhatók-e például sámáni elemek, kitapintható-e esetében a „csillagmítoszi hagyomány” vagy részleteiben a Mithras-kultusz nyoma –, művészete amúgy is kellőképpen titokteljes. Amelyben már alig húzódik határ álom és valóság között. Inkább azon tűnődhetnénk el, érkeznek-e ma is sugallatok, s akad-e időnk egyáltalán azok megfejtésére. Nem beszélve arról, hogy kikben van meg az elhivatottság valamit végigcsinálni. Hosszú évekkel ezelőtt figyeltem fel egy tévé-interjúra, amelyben egy magyar balettművész arról vallott, négy éven át minden reggel gyakorolt egyetlen egy mozdulatot. Amíg az végre tökéletere sikeredett. Csontváry esetében sem okvetlenül a „mitizálás”, a „misztikus látomás” a vonzó és érdekes, inkább tanulságos az elhívatottság élménye és a megvalósítás bátorsága. Ehhez persze hozzáadható aztán az „őserő”, a „spiritualitás”, az „individualizmus”, és még annyi minden más. A lényeges azonban az, hogy Csontváry szuverén alkotó volt. Szigorú önmagához és másokhoz is. Zárómondatként még egy idézet tőle, amelyben a szavak szinte csattannak: „Legyenek a művészek apostolai a művészetnek vagy menjenek más pályára”.
