Lovasok, közvetlenül a tengerpart mellett. A nők kalappal ékesítve, a férfiak elegáns öltözékben. Múlatják az időt, amelynek érzékelése immár valójában szükségtelen, a lovak is inkább álldogálnak, kecses tartással, lazán, bámészkodóan. A tengert kétoldalt hegyszirtek zárják (a baloldali vöröses, a jobboldali egészen világos kávészínű), a kijárat a végtelen vizek felé keskeny, most amúgy sem elérhető. Az útnak itt vége, a személyek szinte meghajolnának, mint színészek a produkció után.
Tengerparti sétalovaglás – ez Csontváry utolsó képe. A búcsú. E műről versében Markó Béla is ezt emeli ki: „végül belefárad / s nyilván megáll a lovas és a ló”, „minden fölösleges mozgás lelassul”. Vége tehát – nevezhetjük így is – a „sámánútnak”, merthogy Csontváry pályáját ekként értelmezi például Pap Gábor művészettörténész. Hivatkozik az elhívatás-élményre, majd a másfajta sámán-adottságok szükséges meglétére is megtalálja a személyt a felmenők között. Méghozzá azt a Kosztka Szent Szaniszlót a XVI. századból, aki – lévén igencsak furcsa figura – akár maga is megérdemelne egy külön történetet. Még lengyelként született (innen utóbb festőnknél a Csontváry név: a kostka lengyelül csontot is jelent). Szaniszló egyébként főnemesi családból származott, a jezsuiták bécsi kollégiumába került. Súlyos beteg lett, ugyanakkor misztikus élményekben kezdett részesülni: angyalok áldoztatták, a Szűzanya is meglátogatja. Fölépülése után buzgón tanult, majd elindult Rómába, gyalog kelve át az Alpokon. Megérkezvén a rendházban a mások által szinte visszautasított, „legalantasabb” munkákat vállalta, majd egészsége ismét megromlott, kórházba került, ahol megjósolta – ijesztő pontossággal –, hogy tíz nap múlva meghal. A jezsuiták közül elsőként avatták boldoggá. Pap Gábor említi továbbá Csontváry írásmódjának rokonságát a sámánénekekkel, a „mágikus-eligazító” utazások megtervezettségét, az önazonosítás helyszíneit, képein a vízeséseket (az alvilági utak szimbóluma) meg a sámánfát (cédrus). A festészet esztétikai problémáival foglalkozó Gróh János ugyanakkor arra hívja fel a figyelmet, hogy a Sétalovagláson a figurák frízszerűen a kép vízszintes felezővonala alatt kis térmélységi különbséggel helyezkednek el, s a lovasok nem képeznek csoportokat, lényegesebb a személyek és a táj bensőséges hangulata. A „vászonra lehelt lovasok” ritmusban egymást ismétlik, miközben a képen a kék szín dominál. Csontváry festészetében a Tengerparti sétalovaglás voltaképpen egyedülállónak számít, nincs például meghatározott helyszíne, hiányzik róla valamilyen monumentális romépület, vagy például egy jelképpé emelt fa. Ám tükröz valamiféle felhőtlen idillt és nyugalmat, amit – kockáztassuk meg a párhuzamot – önéletrajzában szülőhelye, Kis-Szeben leírásakor tapasztalunk. Ahol az idő megáll, „a házikenyér minden házban kovászolva, külön kemencében sütve”, a hordó káposzta a pincében, a krumpli a veremben, a nőknek napi szórakozása a fehérnemű horgolása-hímzése, a harisnyakötés, a cselédek kendert és lent fontak, a gyerekek pedig esténként tollat fosztottak. Kicsi a város, de dolgozik itt takács, kékfestő, gyapjúszövő, kalapos, tímár, asztalos, kötélverő meg csizmadia, cipész meg szabó, valamint kályhás, gyertyaöntő, mézeskalácsos... Megjegyzi továbbá, hogy „a városban sem cukrászda, sem kávéház, sem borbély, sem bordély, sem szobás vendéglő”, mindössze két korcsma akad, ahol a fuvarosokat szolgálták ki, lévén „a polgárság korcsmába nem járt”. A kénfürdőben sem volt szokásban az ivás és a dohányzás, így „a városban ittas embert nem lehetett látni, kihágás, lopás nem volt, mert minden háznak volt egy munkaképtelen örege vagy fiatalja, aki az asztalmaradékkal meg volt elégedve”. A súlytalan gondtalanság kelleme, mondhatnánk, a hosszú időre elveszített éden illékony hangulata, amely most visszarévedően látomásul ismét a Tengerparti sétalovagláson, midőn újabb emberi szándék már nem feszélyez, megvalósulván a kitűzött cél az élet kiteljesült, ily módon marad a távlatok és távolságok felé már nem figyelő lovasok tünékeny, valahol mégis maradandó és örök álom-sétája. A mester pedig nem festett többé.
