Egy játékos gondolat: mi van, ha a világmindenség maga hoz létre egy nyelvet? Ez mindenképpen megnyugtatná a filozófusok sokaságát, mert a tiszta fogalmakkal már hibátlanul lehetne megragadni a valóságot. A világmindenség azonban önmagával nem beszélgethet, ezért nincs szüksége kommunikációra. Hacsak nem létezik egy másik világmindenség is, akár egy harmadik – amelyekről nincs tudomásunk. De ha már ezekről nem tudunk, maradjunk a meglévőnél, s megismerésének dilemmáinál. Merthogy páratlanul izgalmas végig kísérni az évezredek óta felvetülő teóriákat és aggályokat.
Mindenképpen elfogadható a tétel, mely szerint az igazság tudomásul vétele az ismeret formájában megy végbe, s ennek két szereplője van: az alany (aki megismer) és a tárgy (amelyet megismer). A gondok azzal kezdődnek, hogy az ember általában fogalmakkal azonosítja a tárgyat, a kettő azonban nem szükségképpen ugyanaz, adott esetben így az eltorzult fogalom hibás ismeretet eredményez. Avagy: nem a tárgy, hanem a tárgy (pontatlan) „jelentése” és „képe” válik az alany birtokává. Halasy-Nagy József szerint a gondolkodó ember hamar tisztába jött azzal, hogy a világ nem egészen az, aminek az érzékek adatain keresztül „látszik”. Egyszerű példa: a vízbe mártott bot „megtörik”, ám a téves „látszat” azonnal ellenőrizhető. Kézzelfoghatóbb, megbízhatóbb támaszték után kutatva aztán újabb tétel születik: a világ nem olyan, amilyennek látom, hanem amilyennek gondolom. Az igazság megismerésének kérdésében pedig sokan színre léptek, például az agnoszticizmus képviselői, szerintük a feladat lehetetlen, mert a valóság egyes részei számunkra mindvégig ismeretlenek maradnak. Az abszolútról, a magábanvalóról esetleg mindössze az állapítható meg, hogy van, de hogy lényegében micsoda, azt már képtelenek vagyunk megfejteni, legfeljebb a valószínűségét. Az ember azonban csökönyös, nem adja fel egykönnyen, hiszen az önértelmezés különféle szakaszaiban mindvégig egyneműségre és összhangra törekedve a világ megtapasztalásában a változatlannak vélt információkból mindig szilárd világképet akart építeni. S ha nem ment a ráció segítségével, akkor úgy vélekedett, hogy amennyiben az ész számára a tárgy már elérhetetlen (mert az „túl van” az észen), akkor transzcendens módon át kell lépni abba a szférába, ahol megszűnnek a válaszfalak alany és tárgy között. A misztikusok és intuitív gondolkodók helyét aztán elfoglalták a racionalisták, mondván, az igazság megismerhető, mert a valóság az igazság megvalósulása. A filozófia bölcsőjét így egy ideig az ész nagyszerűségének hite ringatta, mígnem valahol Kant úgy fogalmazott, hogy az ész csak azoknak a törvényeknek engedelmeskedik, amelyeket önmaga szabott meg. Nem maradt más hátra, minden korábbi elképzelést részben elfogadva, részben keményen bírálva visszajutottunk majdnem a kezdetekhez, avagy: ismeretnek és létnek azonos elvei vannak. Ugyanakkor változatlan a kérdés, mármint a fogalmakat tároló nyelvünk mennyire alkalmas a világmindenség „megragadására”, valamint a valóságról való ismereteink közlésére.
A pálya széléről nézve persze sok mindenről megengedőbben vélekedünk, mert a nyelv és gondolat összefüggéseit kutató gondolkodók esetében már nem is annyira a tézisek helytállósága látszik lényegesnek, hanem a megannyi egyéni szín, amely révén mindegyikük az egyetemes kultúránk részévé vált. Ilyen vonatkozásban egyre megy, hogy logika vagy intuíció, szubjektív vagy objektív kritérium, s azt sem kell elfogadnunk, hogy „ez a világ a lehető világok legjobbika” (Leibniz). Viszont fontos, hogy a filozófiában szünet nélkül tartson továbbra is az elvi kritika, mert mégis a kétely minden igaz módszerek sarkköve. S a kikövezett út az újabb kalandok felé.
