Előttem egy arc a fotón. Nem ismerem fel. Pedig a személyt naponta látom, de alkalmasint „csak” a hétköznapi arcát. Ez most más. Vagy mégis ugyanaz? A „póz” tenné? Vagy a személyiség rejtező alsó régióiból olyan jegyek bukkannak elő, amelyek az egyén számára is meglepetést okoznak?
A fotó mégis a dokumentált jelen, a valóság egy rögzített szelete. A megállított idő. Ezért szeretem ma is inkább a fekete-fehér felvételeket, a színek maszatolása nem visz mellékösvényre. Csapdából marad amúgy is elegendő. Művészfotó esetében például mindenekelőtt a téglalap kerete, amely négy oldalról zárja le a megörökítendő valóságot. Mit kiválasztani tehát? Leselkedőművészként a fotós előzőleg szemügyre vehet tájat, tárgyat, személyt, „berendezhet”, vagy hagyhat mindent változatlanul. De aztán kattint – s utóbb már nem korrigálhat. A festő, a szobrász később még alakíthat, változtathat, kiegészíthet. A fotósnak nincs lehetősége a módosításra. Talán éppen ebben a felvétel ereje. A megismételhetetlenségben. Mert a másolat mindenképpen hiteles. A pillanatot letétbe helyező mű viszont ezentúl már önállósul, függetlenül az időtől, szinte kiszakad az időfolyamból. Az évek múltával pedig érvényessége csak növekszik. Önállósága szintén. Az adott személytől is. Aki akkor bizonyára valaminek/valakinek „látszani” akart. Ez variációk sorozatát indítja el. Már külsőleg is: egy férfi mást és mást mutat szmokingban, vagy mondjuk rabruhában. Másfelől: az illető tudja-e, hogy fényképezik, vagy nem. Ha tudja, az már akaratlanul kissé pózolás. Megfelelés az önmagunk elvárásainak. Hacsak nem folyamatos a felvételezés, a „modell” pedig átlényegül a „témává”, felrobbantja a tudatalatti gátját, s a legbensőbb énjét előhíva maga is rácsodálkozik személyiségének sokszínű voltára. A valóságból kizökkenve rádöbben, hogy lehet mesterlövész vagy áldozat, hűséges vagy hűtlen, pénzsóvár vagy koldus. Ez akkor olyan, mint a pszichoanalízis. De a variációk bármelyik megörökített változata hiteles, minthogy énünk minden darabkája szintén az. Mindaz, amit egyébként a tradícióhoz való igazodás, a szokásrend és az önfegyelem eltakar. Ezek a fotók – a rétegekről leválóak – a fölfedés és a fölfedezés jegyében készülnek. Izgalmas kísérletként. Árulkodó ilyenkor a testbeszéd is (a mozdulat kiszámíthatatlansága): egy mosolyrezdülés, egy laza elhárító kézmozdulat, az oldalra figyelő tekintet.
Az átmentett töredék diadala, mondhatnánk végül. Ezt érezhették az első dagerrotípiák elkészítői is, közel kétszáz évvel ezelőtt, hogy aztán a kapcsolódó – már kissé tépelődő – gondolat Egyed Emese Dagerrotípia c. versében is felbukkanjon: „elkésett lovak legelésznek,/ az úton holdfény bandukol/ (ki érti, ki őrzi a képet?/ előhívható valahol?)”. A műszaki újítások nyomán elindult aztán a képszerkezetet dominánsan kidomborító, fekete-fehér technikával készült felvételek egész sora, tájékunkon is (Orbán Balázs, Moholy-Nagy László, Brassaï, Korniss Péter és a többiek). A dagerrotípiákról még ismert alkotók és ismeretlen házaspárok tekintenek ránk, hogy aztán a fotózás a tudatos dokumentálás meg a művészi lehetőségek kiaknázása felé mozduljon el. Közben pedig tapasztalnunk kellett, hogy a fotó fogalmi úton nehezen megközelíthető. Akkor mégis hogyan? S azonnal kérdezhetnénk továbbá, hogy a fényképfelvétel egésze fog meg bennünket, vagy inkább a részletek. Előbbi esetben a kompozíció tűnik markánsabbnak, a másodikban pedig a súlypontok sokasága. Például az árnyék esetében. Egy régi utcarészletben ez is megejthet bennünket, hiszen időközben nem csak a látott épületek változhattak meg, de a nap sem áll úgy soha többé, hogy a fényesés azonos árnyékot eredményezzen. A pillanat átadatott az örökkévalóságnak...
